Legutóbb ott hagytuk abba a Volvoval történő szopáscunamit, hogy Patóék felapplikálták a főtengely-ékszíjtárcsát, és ha már amúgy is ott volt, gyorsan kicserélték az aksit. A dolog pikantériája, hogy számomra kicsit sürgős volt a dolog, ugyanis úgy terveztem, hogy a kis gyösszel megyek ki az autóbuzéria helyi Mekkájára, a Hungaroring Classics-ra.

Ah, a Hungaroring Classics... Regényeket lehetne megtölteni vele, ódákat lehetne zengeni róla, remegő lábakkal fogok mesélni az unokáimnak minden egyes pillanatról, amit ott átéltem. Pláne azért fognak remegni, mert valószínűleg addigra hadi drónokkal fogják levadászni azokat, akik szájukra veszik a belső égésű motorok szókombinációt. A Hungaroring Classics olyan, mint a Perseidák átvonulása, mint amikor a Vénusz és a Szaturnusz fényszögei hatvanöt fokos szöget zárnak be a Neptunusz gyűrűivel, megnyitva ezzel a pénzcsakrákat. Isteni, páratlan, mindenkinek látni kell, aki egy kevés vonzalmat is érez az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek stílusa iránt, és még esetleg szereti is az autókat. Olyan hangok, illatok, látványok fogadják az embert, amit itthon elég ritkán hallani, szagolni és látni. Egy helyi Goodwood, ki tudja, lesz-e még, de ha igen, próbáld ki mindenképp, megéri!

Annyit azonban hozzátennék, mintegy side note-ként, hogy nekem az idei valahogy nem jött be annyira, mint a két évvel ezelőtti. Pedig akkor azt hittem, hogy na majd a következőre tényleg elkezdenek durrogtatni a nagy ágyukkal, de nem, idénre valahogy mintha fékezettebb habzású lett volna az egész. Persze profin meg volt szervezve, gyönyörű autók álltak a parkolóban és a paddock-ban, mégis, mintha két évvel ezelőtt különlegesebb lett volna. Akkor több olyan autót is fel tudtam sorolni, amitől igazán benedvesedtem alsónemű tájékon, idén valahogy ebből kevesebb volt. Plusz, hiába érzem úgy, hogy bármelyik páros testrészem felét eladnám egy elsőgenes 911-es Porsche-ért, ha van belőle két tucatnyi egy helyen, valahogy elég hamar unalmassá válik.

Erre az eventre vártam tehát, hogy elkészüljön a Volvo, de a pénteki nap délelőttjére sajnos ez nem történt meg, úgyhogy kénytelen voltam busszal kimenni Mogyoródra. Délután azonban befutott a hívás, hogy kész van, megcsinálták, ne haragudjak, jöhetek érte. Mivel még csak szabadedzések voltak, és már mindent kétszer körbefotóztam, elindultam hát a kis vörösért.

Vasárnap már ki is tudtam vele sederinteni a Hungaroringre a Volvo-val. Persze, ez volt az első igazi próbakör vele azóta, hogy a kötelező szervizek miatt parkolópályára kényszerült. Szokásához híven nehezen indult, és utána is csak a szokásosakat hozta, de végül is lejutottam vele, bár feltűnt, hogy a műszerfalon lévő akkumulátor jel, avagy a töltésjelző többnyire világít. Persze, kisebb huplikon néha elaludt, de aztán megint előjött. Mi az isten?  Hiszen most lett végre kicserélve a tárcsa, amin keresztül a hajtást kapja a generátor, miért nincsen töltésem mégsem? Mire kiértem a pálya parkolójához, már nehéz gondolatok gyötörtek. Mi lesz, ha mire kijövök az eseményről, nem fogok tudni elindulni vele haza? Hogy a tökömbe jutok vissza Pestre? Ki húz oda? Ki jönne ki értem? Jesszumpepi.

Gondterheltségemet tetézte, hogy domboldalra állítottak a parkolóban, ráadásul kavicsosra, ami nem bizonyult a legjobb ötletnek. Akármennyire húztam, cibáltam a kézifékkart, az autó csak el-elindult kicsit lefelé, mígnem egy instabil nyugalmi ponton csak meg tudott állni. Kicsit aggódtam, hogy egy erősebb szellentés elindítja lefelé, neki az előtte parkoló Santa Fé hátuljának, márpedig egy ilyen kárt nehéz lenne kimagyarázni, pláne a cechet állni, amikor az egész hátsó lökhárítója többe kerül, mint az én komplett autóm. Nem voltam a nyugalom szigete. Nagyjából kora délutánig tudtam elviselni a gondolataim okozta tortúrát, és miután újfent körbefotóztam mindent kétszer, úgy döntöttem, hazaindulok, amíg még van esélyem, hogy beindul a kocsi.

Nem volt hát más választásom, meg kellett nézetnem a generátort, amit végül a Gazdagréti Autóvillamosságiban tettem meg. Reméltem, hogy meg tudom úszni némi felújításból az egész történetet, pláne, mert a hétvégén már szerettem volna a szerzeménnyel hazamenni. Az autóvillamosságostól azonban nem fogadtak jó hírek. Amit még zúgó fejjel meg bírtam hallgatni, az az volt, hogy gyakorlatilag az egész generátor kuka, olyan állapotban van, hogy nem éri meg felújítani, de szerencsére van saját felújítottjuk készleten, azt beszerelik. Plusz, ha már ott volt, elimináltattam velük a motortérből a csomagtérbe futó földkábelt és a random jack-kábeleket, amik a megboldogult emlékű hangládát támogathatták egykoron. Így is szédültem már, egy új generátor nem olcsó mulatság, nekem végül nagyságrendileg 40 ezer forintnál állt meg a mutatvány munkadíjjal együtt, viszont készen is volt egy nap alatt.

Viszont most már minden készen állt ahhoz a nagyjából 250 kilométeres túrához, amit a hazautam jelentett. Új generátor, új szíjak, új tárcsák, minden hűt, minden forog, minden működik, legalább annyira, ami a haladáshoz szükséges. A tank több, mint félig van töltve, úgyhogy dél körül a Volvo orrát az M3-as felé fordítottam, és megcéloztam a végtelen autópálya-kígyót. A tempó... hát nem vadállati. Inkább azt mondanám, ennél még a gyapjas mamutok is gyorsabban haltak ki. Nem vártam ám semmi tűzijátékot 54 papíron szereplő lóerőtől (ne feledjük, el lett állítva az adagoló, úgyhogy valószínűleg az amúgy sem acélos teljesítménynek nem is kapom meg az egészét), sőt, a gyári katalóguson 140 km/h mint végsebesség van megadva, azért dombon lefelé néha sikerült belenyalni a 130-ba. Igaz, ezt az élmény kábé senkinek nem kívánom, még magának az autónak sem. De ő maga sem kívánta, ez minden porcikáján érződött. Reszketett, mint a kocsonya, a kormány ugrál a kezemben, az egész élmény olyan, mintha most lőnének ki az űrbe egy konzervdobozban. A kormány elkönnyül, a menetszél már szinte be-bekap az autó alá a furcsa ék alakú orrnak köszönhetően, egy leheletnyit olyan érzés, mint amikor ráállunk a bevásárlókocsi végére a Tesco-ban, hogy drifteljünk egy sort a müzlisdobozok között, amíg a barátnőnk vagy édes jó anyánk csirkemellet válogat a hentespultnál.

A lábam volt a tempomat, tudtam, padlóig kell nyomni a gázt, és egy 120-as tempót lehet tartani végig, kivéve dombokon felfelé. Nem gondoltam volna, hogy ilyen lendülettel nem csak román kamionokat fogok előzni, néha elég kellemes érzés volt sokkal modernebb autókat otthagyni belsőből, még ha tudtam is, hogy még a kisebb modern szívó benzinesek is úgy megkúpolnának, hogy csak zörögnék.

Az üzemanyag-szintjelző sokáig meg sem mozdult, szinte csodálkoztam is, hogy még ennek ellenére, hogy gyötröm is, milyen jól fogyaszt. Aztán egyszer csak elkezdett eléggé nyomasztóan lepakkanni a mutató. Már nézegettem, hogy a következő kútig elbírom-e, de mindig úgy tűnt, hogy még az azutániig is. Aztán egyszer csak épp egy Shell kút mellett mentem el, amikor felvillant a lámpa, hogy kevés a delej. Rendben, akkor a következőnél most már ki kell álljak, csak nem lehet messze, átlag 30-40 kilométerenként szoktak kutak lenni, gondoltam. Oh boy, nem tévedhettem volna nagyobbat.

Nem voltam már messze Polgártól, talán az 1000m-es tábla mellett mentem el egy kamiont előzve, amikor egyszer csak  elfogyott a lendület. Hirtelen pánik, mi az isten, mondom, hiszen a mutató még nincs teljesen lent. De az üzemanyag hiányát jelző parancsikon felvillant a dashboard-on, itt bizony kifogyott a manna. Kénytelen voltam elengedni a román kamiont, majd valahogy megoldani, hogy a mögöttem szintén előzésbe kezdő kolléga se nyomjon agyon, és kitereltem magamat a leállósávba. Elakadásjelző ki, indítgatás, semmi. Pánik.

A dolog igazi szépsége, hogy mivel a telefonom is éppen szervizben volt, és a lakótársam kölcsönmobiljával utaztam, egy fia telefonszám sem volt a mobilon. Sőt, nyilván, a saját facebook-omba se tudtam bejelentkezni, mert a kétlépcsős azonosítás sms-ét a szervizben lévő telefonom számára küldik... Lábon lőttem magam a túlzott biztonsággal, most az egyszer. Intenzív pánik.

Szerencsére egy papírra (most mondd meg, micsoda technológia ez a huszonegyedik században!) felírtam Levi számát, mivel úgyis egy biciklit vittem neki Debrecen felé. Persze előtte édesapámat hívtam (az egyetlen, amit tudok fejből), hogy lehet, hogy nem kell ébren megvárnia. Majd az autómentőket egy trélerért, de valahogy pont a Polgári lehajtóra felvezető híd aljában álltam, egyik irányba sem láttam a kilométert jelző táblácskát. Szóval felhívtam Levit, hogy baj van, jönni kéne, Polgár előtt nem sokkal dekkolok, le kéne húzni. Levinek sem volt éppen felhőtlen a hangja, de mondta, hogy akkor elkezd készülni, és elindul értem, valamit kitalálunk. Herebénító pánik.

Levi megérkezéséig is legalább egy háromnegyed óra volt az idő, amit az autópálya szélén kellett volna töltenem, ami nem a hosszú élet prekoncepciója. Vad integetésem, kétségbeesett hadonászásom szinte hiábavalónak tűnt, de legalább néhányan láthatóan jól szórakoztak rajtam, amint visszaintegettek, mikor milyen jelzésekkel megfűszerezve.

Első hazautam nem is alakulhatott volna rosszabbul. Tudtam, hogy én vagyok a hülye, hamarabb kellett volna tankolnom. Sose fordult velem elő még ilyen, de minden kapcsolatba kellenek elsők. Ezen a szűzkeresztségen is átestem, hallelujah. Nem örültem neki. Senki sem örült neki. Egy hülye vagyok. Itt gyújtom fel az egész szart a picsába.

Ilyen gondolatok között vettem észre, hogy egyszer csak lehúzódik egy utánfutós ML Merci. Vártam én, csak nem ezt. Az úr egy kisfiúval volt, az utánfutón tán egy motort szállítottak, már nem vagyok biztos benne. Mindegy is, mert csak az jutott eszemben, hogy vannak emberek az embertelenségben. A kedves úriember megkérdezte, mit segíthet, majd, mivel állítása szerint már ő is járt így, előkapott egy harmincliteres kannát, és adott némi gázolajat, amit beletöltöttünk a Volvo-ba, hátha segít. Nem segített, mert az önindítózások közepette az akku is teljesen lemerült, azt pedig innen nehéz bikázással megoldani. Némi gázolajat öntöttünk a légszűrőbe is, hátha elkapja, de nem sikerült sajnos. Sűrű szabadkozások közepette kelt útjára az úr, nyilván, lehúzni nem tudott az utánfutó miatt, de már ennyitől is meghatódtam. Próbáltam kifizetni az adott mennyiségű gázolajat, de csak megpaskolta a vállamat, és annyit mondott: "Remélem, hamar lekerülsz innen." Meghatódott pánik.

Újabb húsz perc keserves integetés után azt veszem észre, hogy valaki tolat vissza felém a leállósávban. Egy Civices fiatal srác volt, megkérdezte, segíthet-e. Mondtam, hogy ha az M3 Outlet-ig le tudna húzni, iszonyú fantasztikus lenne. Sajnos kötelem sincs, de neki szerencsére volt, gyorsan fel is kötöttük rá a Volvo-t, és lecammogtunk az outlet melletti benzinkútig.

Nem tudom, kit vontattak már közületek kötéllel, de akit még nem, annak elmondom, mennyire szürreálisan félelmetes érzés. Először is, mivel a te motorod nem jár, de mégis elkezdesz mozogni, olyan, mint valami rossz kísértethajó. A motormoraj nem nyomja el a karosszéria és a műanyag elemek elöregedése okozta zajokat. Plusz egyből beléd áll a gyomorgörcs, mert járó motor nélkül nincs fékszervó sem, ami nélkül teljes testből érdemes csak nekiugrani a fékpedálnak bárminemű lassulás elérésének reményében. Márpedig, lassulni azt kurvára szeretnél, pláne egy lehajtón lefelé az autópályán, amikor a jóisten se tudja, fognak-e egyáltalán a fékeid, a világ legjobb fej embere meg most menti meg a segged egy kábé vatta új kocsival, amit ezek után nagyon nem szívesen zúznál le. Pláne, amikor leérve, a kúton kiszállva észreveszed, hogy nem is egyedül volt, hanem a drága feleségével és a néhány hónapos gyerekükkel.

És ha ez még nem lett volna elég, a srác utána még segített megpróbálni bebikázni, majd betolni a Volvo-t, sajnálatos módon teljesen eredménytelenül. Vettem nekik némi hideg üdítőt, megköszöntem a segítségüket, de nem akartam feltartani őket tovább, így is, egy életre az adósuk lettem. Legalább már nem a leállósávban dekkolok, hanem egy biztonságos benzinkút parkolójában. Ha az életkedvem nem is, a túlélési esélyeim nagyban megnőttek.

Nem sokkal később Leviék is megérkeztek, és még másfél órát elbasztunk arra, hogy életet leheljünk a Volvo-ba, mindhiába. Hiába próbálta Levi lelégteleníteni az adagolót, az istennek nem kapta el a motor az üzemanyagot. Hidegindítóztuk is a légszűrőházon keresztül, ami csak rettenetes felpörgéseket majd leállásokat eredményezett, természetesen hidegen, szóval a végén már onnan is füstölt, ahol nagyon nem kellett volna. Inkább nem erőltettük, megkérdeztem a kutast, hogy éjszakára ott lehet-e hagyni a kocsit a parkolóban, másnap jövünk érte.

Leviék készségesen, és rapid módon elvittek Debrecenig, mert a Campus fesztivál miatt amúgy lett volna programjuk, ezt toldották meg ezzel a lájti előszilveszterrel, amit az én mentésem jelentett. Én pedig vonattal haza. Este hétkor érkeztem meg, ami összességében egy hét órás utat jelent, szemben azzal a hárommal, ami normális esetben lett volna. Nem voltam boldog. Ráadásul az összes történésekről készült képem elveszett.

Másnap Levi haverjával, Lackóval elindultunk vissza Polgárra megmenteni a vörös dögöt. Némi hümmögés után meglett a diagnózis: a beépített kézi pumpa nem kapja fel az üzemanyagot a tankból, valószínűleg azért, mert elszakadt benne a membrán. A megoldás: átmenetileg lekötöttük a pumpát, és a tankból jövő csövet egyből az adagolóra dugtuk. Előtte mind a csövet, mind az adagolót Lackó akkurátusan feltöltötte kézzel tüzelőanyaggal, úgyhogy pár környi behúzás után az Outlet parkolójában újra életre kelt a Volvo! Ezután önerőből lejutott Debrecenig, ahol beállt Lackóék udvarába, mondván, a pumpa, és vele együtt az üzemanyagszűrő lekötése hosszú távon nem egy életbiztosítás, úgyhogy ők majd szereznek alkatrészt és megszerelik.

Én visszavonatoztam pestre, és várhattam egy-két hetet, amíg Levi, Lackó, illetve Adrienn megjavítgatták a dolgokat. Mivel korábban már említettem nekik, hogy egy szett új biztiöv is kéne, mert a jelenlegi elég erőteljesen elkezdett foszlani, abból is szereltek be újat, plusz bekerült a Levi által Svédországból rendelt utángyártott kilométeróra-spirál is. E mellé persze bekerült a nem teljesen gyári, leginkább kínai vérnyomásmérőkre emlékeztető új kézi pumpa és az ezzel működő üzemanyagszűrő. Meglepetésként pedig Lackó egy zsebsárkánnyal némi színt lehelt a szürkére szikkadt lökhárítókba. Ja, és még azt hiszem, le is mosták! Könnyekig hatódtam, srácok!

Nem győzök elég hálás lenni sem a két névtelen hősnek, akik a pályán segítettek, sem Adriennek, Szilvinek, Levinek és Lackónak, amiért képesek voltak elbaszni a hétvégéjüket (meg még utána jónéhány órát a hétköznapjaikból) csak azért, hogy engem megmentsenek Polgárról, és újra járóképessé tegyék Cédát. Mert ez után megkapta várva várt nevét a jármű, aki egyrészt vörös, másrészt pedig hálátlan, és otthagy helyeken (igaz, az én hibámból). Örök hálám mindannyiótoknak, puszi pacsi!

És persze köszönet a Pató Motorsportnak a szerelésekért!

Persze, miután visszakaptam Debrecenből Cédát, még történt egy-két dolog. Ha kíváncsi vagy, kövess minket továbbra is, itt, valamint Facebook-on!