Az eset pár hónapja történt. Használtautó.hu-s kalandozásaink általában következmények nélküliek, de néhányszor beleszaladunk valamibe, ami előhozza belőlünk a legrosszabbat: az impulzusvásárlót. Robogókat pedig talán sokkal, de sokkal régebb óta nézegettem az oldalon, minthogy abban gondolkoztam volna, hogy autót vásárolok.

Ha kicsit messzebbről akarnám indítani a sztorit, onnan kezdeném, hogy nem sokkal azután ültem először robogón, hogy megszereztem az autós jogsit. Persze, már előtte is nyálaztam a mindenféle sportrobikra, mert a középiskolában a menőbb srácoknak már 16 évesen Aerox-uk, SR-50esük, vagy Gilera Runnerjük volt (persze, a sokkal szofisztikáltabbaknak Schwalbéjuk vagy S51-esük, esetleg Jawa Mustangjuk. Bele is tanulhattak a szerelgetésekbe egyhamar.), a tinilányok bugyiját nyirkosítandó, és a vidékről való bejárást megkönnyítendő. Irigy voltam, mint a kutya, mert lássuk be, a motorozás - körülbelül bármilyen válfajában, - egy kurva snájdig dolognak tűnik ám egyszeri földi halandó számára. Az is.

Nekem nem adatott meg, hogy sajátom legyen, egészen sokáig, de amint megszereztem a B-s jogsit, megnyílt az út afelé is, hogy legalább vezethessek ilyen kis mákdarálókat. Legelőször keresztapám vitt el minket robogóin, így első körben kétfajtát is kipróbálhattam: a járműparkja ugyanis egy négyütemű Honda Today-ből, valamint egy elég leélt, kétütemű Suzuki Katanából állt. Nyilvánvaló, előbbi kényelmes utazós tempóra volt belőve, lassú volt, de modern, míg az utóbbi egy sokat látott, viszonylag dinamikus és robbanékony roncs szerepét töltötte be. Később néhányszor kölcsön is kaphattam a Today-t suttyomban, amikor autó híján, és más opció nem lévén kellett valami, amivel az iskolából a magántanárhoz tudtam jutni. Első megrázkódtatásaim már ekkor megkezdődtek.

Össz-vissz két alkalommal kaphattam meg a Today-t, ami elég is volt ahhoz, hogy utána évekig ne próbálkozzak a formációval. Ez annak volt leginkább köszönhető, hogy már akkor sem volt semmi tapasztalatom egy motorizált sámli vezetésével, ezért leginkább azt vártam, hogy bicikliként fog viselkedni. Nyilvánvaló azonban, hogy a nagyobb tömeg okozta nagyobb lendületet kisebb kerekeken, taknyos úton megfogni pontosabb gépismeretet és több képzettséget kíván. Így eshetett meg, hogy az első komolyabb telizöldes kereszteződésnél, szemerkélő esőben, ötvenről nem igazán sikerült a tervezett hosszon megállni, aminek köszönhetően hollywood-i stílusban csúsztam be a útelágazódás (nehéz szó!) kellős közepébe (egy jobbra kanyarodó rabomobil elé). Az egyetlen szerencsém az volt, hogy a reggeli csúcsforgalomban hiába volt minden zöld, az egész kereszteződés szinte teljesen beállt, megteremtve nekem azt a légüres bukóteret, amibe befarolhattam anélkül, hogy ráállt volna a nyakamra egy kisbusz.

Szóval viszonylag hamar megvolt a beszarás, és ez az élmény sokáig velem is maradt. Kellett a Pestre költözés ahhoz, hogy újra komolyabban felmerüljön a kissé alulmotorizált kétkerekű járműtípus, mint figyelemreméltó opció. Ennek a legnagyobb szükségét akkor láttam, amikor fél éven keresztül fent laktam Sashegyen, ahova körülbelül egyetlen egy busz vitt fel, ami általában 20 percenként járt. Ilyenkor mindig rimánkodtam valami gyors és kicsi közlekedési eszközért, mert lényegesen lerövidítette volna hazautamat.

A robogózást amúgy is fontolóra venném bármelyik embertársam helyében, mint a városi közlekedés egy potenciális kompromisszumát. A belváros úthálózatain történő helyváltoztatást lassan így is pokollá teszi (ha ezt már nem lehetne eleve annak nevezni), hogy több autó van, mint júzer. És a városon belül, legalábbis véleményem szerint, az esetek 70%-ában amúgy nem lenne szüksége az embernek arra, hogy autóval menjen, simán meg tudná oldani robogóval is. 

Ennek megfelelően aztán rengeteget nézegettem az eladó mofákat Budapest vonzáskörzetében (is). Persze nem is én lennék, ha nem lennék idióta, úgyhogy általában a "veterán" rubrika is bepipálásra került. Közben persze már leköltöztem a hegyről, aztán ráadásul egy autót is vettem (nem, nem napi munkába járós, hanem projektautó, a városban még mindig busszal járok), de még mindig megvolt bennem az, hogy városban egy robogó valahogy sokkal kényelmesebb lenne. Aztán egy, a BKV-bérletemet benyúló automata végleg egy használt segédmotoros kerékpár kezei közé lökött.

A hahu-t görgetve, egyszer csak elémugrott egy japán csettegő, nevesen egy Honda Vocal 50-es. 1983-as gyártás, négyütemű, budapesti, robogószinten viszonylagosan nevetséges áron. Telefonáltam egyet, szereztem egy kölcsön bukót, és pár nap múlva kitömegközlekedtem hozzá Kőbánya-külsőre. 

Az eladó pali barátságos volt, mehettem is egy kört a géppel, és máris előjöttek a PTSD-s emlékek korábbi robogózásaimról. Elkezdett remegni a lábikó, rohadt instabilnak éreztem magam mind egyenesben, mind kanyarban, mintha folyamatosan össze akarna szakadni alattam a szerkezet. Jobbra kanyarodáskor némi csattanást is hallottam, de nem sikerült lokalizálnom a zaj forrását. Persze, a tulaj mondta, hogy régi a gépsas, olajat önteni kéne bele, mert kicsit eszi, karbit érdemes lenne beállítani, mert ingadozik az alapjárat, illetve elég takony módon volt ráhenkölve egy utólagos hátsó lámpa. Az egész eléggé patinásnak nézett ki, de nem eresztett látványosan levet semmijéből sem. Az persze látszott, hogy az elmúlt nagyjából tíz év alatt én se robogóztam, mert már a beindításához is segítség kellett (húzd be a kuplungot, gyökér!).

Alkudtam egy meredeknek gondolt összeget, megírtuk a szedett-vetett adásvételit, csepergő esőben (figyeltek?) megkötöttem mobilon a biztosítást, aztán felvettem a sisakot, és egyből éreztem is, hogy a tokámtól a bokámig fut a jeges rémület: én itt most egy, az átlagnál jóval kisebb méretű japán, műszaki állapotában inkább kevésbé feltérképezett öreg szarral próbálom meg sorskísértés-szerűen átszelni a várost, minimális, kerekítve abszolút zéró tapasztalattal. Az eddigi posztokból is lejöhetett, hogy Martin Riggs-i vehemenciával vetem bele magam az öngyilkos küldetésekbe, de abban a pillanatban kicsit úgy voltam vele, hogy nincs az a mélydepresszióval fültövön öntött halálvágy, ami indokolná az előttem álló röpke túrát.

Első utam a legközelebb benzinkútra vezetett, ahol el is kezdődött a Benny Hill-szerű kálvária. Az ülést felnyitva, és a tanksapkát levéve ugyanis realizálódott, hogy a tankba beépített, keresztirányú fém pálcika/rudacska/lófütty tökéletesen megakadályozza, hogy akár csak néhány millimétert is be tudjam csúsztatni a töltőpisztolyt a tankon belülre. Ennek köszönhetően a tankolás  inkább nézett ki úgy, mintha egy földön álló, szűk szájú műanyag flakonba akarnál belepisilni. Rá is bíztam inkább a helyi erőkre a tankolást, nem szerettem volna én lenni az, aki Zoolander módjára locsolja szét a flaszteren a kőolajszármazékot.

Miután kedves segítőm kínkeservesen koppra töltötte a háromliteres tankot (!), én meg kifizettem a nagyjából nyolcszáz forintos számlát, a hátamon már vízipólót játszhattak a bolhák, úgy szakadt rólam a víz. Gondoltam, ennyi szerencsétlenkedés után csendben el is húzok a helyszínről, de a tapasztalatlanságom tarkón legyintett. Ugyanis, az UTÁN próbáltam leborítani a robogót a tankoláshoz előzőleg sztenderre állított állapotából, miután beindítottam. Ezt viszont sikerült azzal a nem túl szerencsés dologgal kombinálnom, hogy nem húztam be a féket közben. Így, amint előrebillentem, sikerült meghúzni a gázkart is, aminek következtében a robogó kapásból egykerékre állt a kezeim között, és csak a csodának köszönhető, hogy nem repült ki belőle, egyenesen bele a benzinkút spar-jának kirakatába. Ehelyett három ügyetlen előrelépéssel és a gázkar elengedésével sikerült visszaejtenem a robogót, rá a jobb lábszáramra, a kúton állók legnagyobb megrökönyödésére. Esküszöm, még a lekicsinylő tapsokat is hallottam a sisak alatt, megjegyzem, teljesen jogos lett volna.

Ehhez képest a XI. kerületbe való megérkezés már aránylag eseménytelenül telt, csak a konstans halálfélelem kísérte végig a metrópótló buszok és az óriásinak tűnő Fiat Cinquecento-k árnyékában. Amikor a munkahelyemnél leszálltam a robogóról, és leállítottam, egy percig csak csöndben ültem, elmormogva néhány köszönetet a védangyalomnak, hogy nem haláloztam el azonnal.

Ezek után néhány napig a telephelyen állt a robogó, kollégáim megcsodálták, mentünk vele rengeteg kört a parkolón belül, mindenki kipróbálta, aki ki szerette volna, Döme szerint életem legjobban elköltött forintjai voltak, de én kábé az ötödik perctől megbántam a vételt (meglep ez valakit? :D ). Aztán csak rávettem magam, hogy hazavigyem, hiszen onnan lesz könnyebb a szerkezettel munkába járni, mint a munkahelyről. Persze, akkor is esett az eső, szóval a Szent Imre Kórház sarkánál sikerült kanyarodás közben majdnem eltaknyolni a kereszteződésben. Újabb vízleverés, újabb remegés hazáig (addig még a Bartók Béla úton át kellett hajtanom egy vizesárkon is ráadásul), letettem, és megint úgy voltam vele, hogy akkor most egy hétig inkább nem nyúlok hozzá.

Szerencsémre az azt követő pár hétben szar is volt az idő, mindig volt kifogásom, hogy ne használjam, de aztán megérkezett a vénasszonyok nyara szeptember elején-közepén, úgyhogy elhatároztam, teszek egy kísérletet, és bemegyek vele dolgozni. Persze, előző nap megint esett, taknyos volt az út, úgyhogy a Budafoki és a Szerémi sarkán meg is történt, aminek meg kellett történnie. Elindulva a lámpától, kis ívben kanyarodtam, kis tempóval jobbra. Ilyenkor a gyalogosokat is ráengedik az útra, elém is léptek, úgyhogy megpróbáltam lassítani. Viszont, újfent tapasztalatlanságomból adódóan, ezt első fékkel tettem meg. Ennek pedig az lett az amúgy kitalálható következménye, hogy az első kerék alámbukott, aminek köszönhetően én meg a földre. A közelben lévő autósok az landolást 7.9-es átlaggal értékelték, mert kicsit nagyot csobbantam becsapódáskor. A Honda Vocal előnyeit kihasználva (nevesül rohadt könnyű, papíron elvileg 45 kg) letéptem az útról, majd megnéztem a sérüléseket. Szerencsémre a testiek kisebbek voltak, mint a lelkiek.

A munkahelyre érve aztán láttam, hogy kicsit koszosabb vagyok, mint először gondoltam, úgyhogy egy új póló vásárlása után megszületett az elhatározás: ez jelenleg nem az én műfajom, jobb, ha megválok a cucctól, mielőtt az válik meg tőlem. Hirdettem is nagyjából egy hónapig, mire Nógrád megyéből sikerült rá vevőt találni. A jelöltek körbeszaglászták a masinát, tettek rá néhány megjegyzést, aztán alkudtak, én engedtem, bedobták a kisteher csomagtartójába, és eltűnt a szemem elől. Óriási plusz, hogy most láttam először robogót bikázni embereket. Nem az első járművem, amit kellett (igaz, Céda?), úgy tűnik, ez a pecsét sokáig el fog még kísérni. Ja, és az adásvételi megírása közben elkezdett cseperegni, tökéletesen keretbe zárva kapcsolatunkat a kis döggel.

Továbbra is tartom, hogy a robogózás egy tökéletes opció, és hogy a motorozás menő. Amit megtanultam, hogy tapasztalatlanul ne nagyon csináljak ilyet, mert hamarabb fordulok be a villamos alá, minthogy kimondanám, hogy Óperencia. Nem adtam ám fel arra tett kísérleteimet, hogy vagány legyek, és amint megint jön a jó idő, az a terv, hogy el is kezdhessem a felkészülést erre. Addig is, olvassatok minket, és keressetek Facebook-on!