2018 ősze: Martin felköltözött a hegyre, hosszú idő után kénytelen egyedül lakni. Élete egy lájtosabb katasztrófa, várja, hogy minden jobbra forduljon, miközben Bob Marley - No Woman No Cry című dalát dudorássza, hátha attól jobb lesz. Szeles és borongós, de még nem esős vasárnap délután van, a madarak sem füttyögnek, csak vacogva bújnak össze fészkeikben. A poloskák is kezdenek már áttelelésre készülve megbújni az összes nyílászáró réseiben, vagy életfunkcióikat lelassítva várják a küszöbre fagyva, hogy egy figyelmetlen szellőztetés közben a kereszthuzat belegyintse őket a szoba biztonságos melegébe. Ezen a vasárnapon Martin csak egy képet kap egy kollégájától, de még egyikük sem sejti, milyen, az eddigieknél is nagyobb gödörbe lökték ezzel hősünket...

Amióta eszemet tudom, autóbuzi vagyok. Sőt, valószínűleg régebb óta, mert az eszem tudása nem következett még be annyira régen. Emlékszem, hogy már óvodás koromban tologattam a kisautókat a párkányon, és órákig tudtam mozdulatlanul figyelni a ház előtt elhúzódó úton végighaladó autótömeget.  Szájtátva sétáltam végig az utcákat és szívtam magamba a formákat (meg a kipufogók végtermékeit). Később az autóskártyák tolták rám végtelennek tűnő adataikat, akkortájt joggal érezték rajtam rokonaim, hogy hatéves korom ellenére kisebb két lábon járó katalógus vagyok. Bosszanthattam szüleimet mindenféle lóerőkkel, meg köbcentikkel, meg hengerszámokkal, annyit sejtve az egészből, hogy a nagyobb jobb, de hogy mi micsoda valójában, fogalmam sem lehetett. Teltek-múltak az évek, és az autós könyvek, használtautós újságok és ismeretterjesztő sorozatok még feljebb vérteztek a normális halandó ember számára teljességgel érdektelen, értékelhetetlen és jelentéktelen adatokkal. Már itt is feltűnt, hogy a régi autókban valahogy több volt a fantázia, olyan vonalak hömpölyögtek, élek találkoztak, amik talán már az idő tájt sem: vizuális és audiovizuális örömök voltak ezek, amik mintha már elkezdtek volna kopni.

Újabb óriási ugrás, és végre megszerezhettem a jogosítványomat. Érzésem szerint botrányosan ment, bár meglettek a vizsgák, de folyamatosan úgy éreztem, hogy ez talán mégsem az én világom. Hosszú éveket vártam erre a pillanatra, és bár az oktató is megtett mindent, egy pillanatra elvesztettem a hitemet abban, hogy amit eddig ennyire szerettem, tényleg nekem való. Fullasztó érzés volt eleinte, de később belejöttem, mint kiskutya az ugatásba, és ez a kétségem, ha lassacskán is, de elpárolgott. A jogsi megszerzésének pillanatától egyetlen dolog érdekelt: mikor lehet végre saját autóm? Olyannyira, hogy, és erre máig emlékszem, rendesen megsértettnek éreztem magam, hogy kerek-perec nemet mondtak arra a kérésemre, hogy érettségi ajándéknak autót kapjak. Pedig már ki is néztem egy hupilila kispolszkit pár utcával odébbról, de úgy le lettem pirítva, hogy onnantól kezdve csak a passzív agresszió maradt, mint fegyver, úgyhogy szótlanul néztem végig, ahogy ajándékként egy laptopot kapok, azzal - az amúgy igen racionális - felkiáltással, hogy ennek több hasznát fogom venni az egyetemen (amúgy tényleg).

Hipp-hopp, jött a mérnöki egyetem, közelebb kerülhetek az autókhoz, gondoltam én, jóvilág. Kicsit megbicsaklott ugyan a dolog, mert mégsem járműmérnöki volt, illetve nem csak, plusz nem sok előképzettségem volt a reál tárgyakhoz. Mondhatni fel voltam mentve fizikából. Valahogy csak kiizzadtam magamból, és a vége felé elkanyarodhattam a mezőgépek irányába, ami már majdnem autó: nagyok, büdösek, mozognak, megvan a romantikája. Ugyan a hígtrágyaszóró nem egy Wankel-motor, de ha elég távolról, hunyorítva nézzük...

Végre jöhetett a munkába állás: egy lépéssel közelebb a saját autó felé, gondoltam én. Persze ez még évekig nem következett be, de legalább a spórolás elkezdődött rá. Kalandos körutakon keresztül bekerültem ahhoz a céghez, amihez már régóta szerettem volna, és kivételesen hasonló autóbuzi kollégák körébe csapódhattam. A munkán keresztül találkozhattam néhány emberrel, akinek hasonlatos az ízlése az autókkal kapcsolatban, és még talán nagyobb tudományos tárházzal dicsekedhetnek, mint én. Motorkódok, adagolók, különféle versenysorozatok harminc évvel ezelőtti futamainak első tíz pilótája fejből? Dzsíz, még rendesen le is vagyok maradva. Csecsemőlépések a szakadék felé.

Persze vannak emberek, akiknek az élet nem osztogat bőkezűen ajándékot, közéjük tartozok én is. Ezen felül, már ötödik éve csak két évre voltam attól, hogy MX-5öst vegyek,  és ez az érzés mindenkinek ismerős lehet, akit csak egy ötvenes választott el attól, hogy még egy sört megigyon a haverokkal. Itt pedig feltűnően mindenkinek van autója, aki egy kicsi affinitást is érez a négykerekű paripák iránt. Bepárásodott szemekkel olvastam a Mazda teszteket mindenféle autós újságírói oldalakon. Jinbai Ittai, súgták a sorok. Ló és lovasa. Verje meg a magasságos ég, ló nélküli lovas vagyok, és ez nem állapot. Persze megnyíltak a használtautós portálok, de igazából lézengő nézelődés volt csak, néhány hűha, egy-két azanyja, de nem voltam túlságosan hiteles autót vásárolni akaró delikvens. Hümmögtem-hammogtam, és akárhányszor elém került valami, elővettem a számológépet, majd lesütött fejjel és könnyes szemmel nyugtáztam, hogy az éves BKV-bérlet nagyságrendekkel jobban megéri, mint bármi, aminek négy kereke van. Szívtam magamba a buszon az emberek bűzét, duzzoghattam, amiért öt perc helyett húsz percenként jött a busz ami felvitt a hegyre, tüsszöghettem, hogy a klímátlan, dög meleg metróból át kell szállnom a földfelszínen kavircoló, fűtés nélküli villamosra, hőböröghettem, hogy inkább becsapják előttem a busz ajtaját, mert az a két tizedmásodperc sokat számít, rá kellett jönnöm, hogy az autótartás még nem lehet az én sportom. Ehhez sokkal stabilabb élet kell, és az enyém alapja most változott egy olyan Jenga-toronnyá, aminek az összes statikailag fontos darabját kihúzogatták.

Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok, vagy ehhez bazira nem illők kavarogtak a fejemben, amikor jött egy üzenet, egyetlen képpel (majd egy másik, amit egy instagram feeden kaptam el):

A kollégám épp most vett egy 86-os EP71 Toyota Starlet 1.3S-t egy bácsitól, egy kicsit komolyabb mountain-bike áráért. Rozsda körülbelül zéró közeli, belül patika, piros-fekete kárpittal. Mindene korának megfelelően működik, öreg autó, de vigyázott, alvázvédett. 75 ló, cirka 750 kiló.

És ott eltört bennem valami. Lehet kurva jó autót venni olcsón, ez jött le nekem. És meg is kell ezt játszanom. Aztán, hogy hogy indult el a komolyabb keresés, és mi lett az eredmény? Lett-e egyáltalán? Ki fog ám derülni...