Igen, nem rég megvettem az országban hirdetett, legolcsóbb Fabia RS-t, egy tipikus olyan autót amit nem kímélnek, nem „papás” üzemre vesznek, azt aminek 2004 óta 14 tulaja volt előttem, no de ne szaladjunk ennyire előre.

Szükségem volt egy megbízható, viszonylag keveset fogyasztó autóra munkába járásra, ami napi 150 km távot takar, nagy részt autópályán. Petrolhead lévén, természetesen volt egy kitétel, miszerint jó lenne, ha viszonylag izgalmas autó lenne, „legyen benne egy kis boogie”. Mai világban már nem annyira lehetetlen olyan autót találni, ami erős, keveset fogyaszt és egész jó vele kanyarodni is. Az erősség nem is volt nagy szempont számomra, inkább az utóbbi kettő, bár a szívó dízeleket azért kizártam.

Eleinte 156-os Alfa Romeot szerettem volna, 1.9 8 szelepes jtd-t, de nem zárkóztam el a 16 szelepestől sem, max  egy szívósor csere befigyel oszt’ kész. 2.4-es motorokat kizártam, habár nagyon csábító az öthengeres járáskultúrája, hangja, dinamikája, viszont számomra az már sokat evett volna. Nyugodtan lehet hívni fillérbaszónak, de amikor az ember csak munkába járással évente 36 000 kilométert teker az autójába, ott már a tizedek is tudnak számítani, és persze tudom, hogy a tüzelőanyagra elköltött pénz az a töredéke egy autó fenntartásának, de ezzel lehet „legpontosabban” számolni, mivel azt elég pontosan tudjuk hogy az autó mennyit fog enni alattunk, viszont azt sejteni lehet hogy mikor, milyen alkatrész fog benne elköszönni.

Megnéztem pár Alfát. Néztem drágábbat, néztem olcsóbbat (egyébként zárójelben teszem hozzá talán a legolcsóbb volt mind közül, amit egyedül bevállaltam volna, az őszinte volt, 2. tulajos és nem utolsó sorban olcsó), szó mi szó abba nem mertem „beleugrani”, a többi pedig mind nem volt szimpatikus, így érzékeny búcsút vettem az alfáktól. Persze ki lehetett volna várni egy jó vételt, és továbbra is ránéztem a közkedvelt használtautó kereső portálon a kínálatra, de nem jött fel olyan hirdetés, ami megfogott volna.

Majd elkezdtem négyes Golfokat nézni, ebből három ajtós, adagolós 1.9 tdi-t szerettem volna.Unalmas autó ellenére iszonyatosan jó alkatrész-ellátottsága van, jó aftermarket piac van hozzá és nem utolsó sorban egy egyszerű, bevált technika. Létezett négyes golfból gyári, tdi rally autó, ráadásul nem a pd, hanem az adagolós motorral.

Hármas Golf tdi-ből is létezett endurance versenyautó, számomra általában jó pont, ha van egy autónak verseny pedigree-je, a sima unalmas hoszunnegyedik ezüst négyes golf tdi-be is bele látom a szélesített sárvédős, tdi rally autót. Négyes Golfból nem találtam olyat, amit elmentem volna megnézni, addig az összeghatárig amit számomra egy négyes Golf megért volna.

Tovább is nyargaltam a Fabia 6y és Ibiza 6l hirdetésekre, itt szinte annyi kikötésem volt hogy dízel legyen, persze nagyon nagy előnyben részesítettem az 1.9 es PD variánsokat Fabiaból 101 lovasokat, mivel az RS-ek drágák voltak.

Ibizából jobb lett volna egy 131 lovas, de egy nagyon „patika’ 1.4 pd-től sem zárkóztam volna el, viszont szintén nem találtam semmi olyat ami megmozgatott volna bennem valamit, valamit ami azt sugallja el kéne menni megnézni.

Ezek után átnyargaltam a közkedvelt B5.5 Passatokra, kizárólag a 131 lovas PD, és hatfokozatú manuális váltókkal szereltekre. Jól vezethető autó, amiben benne van a boogie mi? Igen, itt már benne voltam több hete a keresésbe, és ilyenkor a magamfajta elkezd a kritériákból feladni dolgokat, és próbál érvelni olyan autók mellett, amik az első kritériumokba bőven nem tartoznának bele. A B5.5 Passat egyébként az egyik kedvenc autóm, és nagyon jó konstrukciónak tartom, iszonyat jó minőségű autók, a forgalomban még bőven nem egy „öreg kotlának” tűnnek, sőt. Széles motorpalettával gyártották, és mai szemmel is jó felszereltségű modellek is léteztek. A Kedvenc extrám, a napelemes napfénytető, ami által „termelt” árammal az autó, állóhelyzetben keringeti a levegőt, ami nyáron nagyon jól jön. Nekem is volt B5-ös A4-es Audim, ugyan még a gyártás elejéről, adagolós tdi motorral, de nagyon szerettem, és mint tudjuk nagyban egyezik a B5. B5.5 passattal. Egy szó, mint száz, lehet, hogy a Passat, nem egy kanyarvadász autó, a termetéből adódóan, de autópályás utazásra fejedelmi, és igazából az én felhasználásom nagyrészt ebből áll. Passatból végül egyet néztem meg, sajnos nem sikerült megegyezni a tulajjal.

Az otthagyott Passat után, másnap mentem volna megnézni egy másikat, viszont még este felkerült az ominózus Fabia hirdetése, mutattam páromnak, barátoknak, hogy „húú ezt nézzétek”, ez az álomautóm, mindig is akartam egy ilyet, csak persze nem ennyiért, vagyis ennyiért vagy olcsóbban, de tudtam, hogy valami itt nem kerek, este is volt így végül fel sem hívtam. Azért mondtam a kedvesemnek, hogy mivel útba esik meg kéne nézni holnap, mert, nem fogok tudni aludni, ha veszek egy Passatot amíg ezt nem láttam. Másnap felhívtam az eladót, szimpatikus volt, este meg is tudná munka után mutatni, nagyon jó, mond mikor, hol, ott leszünk. Közben mondtam a barátnőmnek, hogy ha nem volt kétszer fejtetőn és ötször kiflibe hajtva, valamint nem folyik rajta minden, mindenhol, akkor megveszem, majdnem fele áron van az árban következő RS-nek, amit egy kereskedés hirdet, és nyilván arra is kell majd költeni. Átmértem az autót, persze volt festve a bal oldalán egy-két elem, de az oszlopokon, belül gyári vastagságú volt a festés, motor szépen járt, hajtásból valahonnan volt egy fura csörgő hang, de még egy kettős tömegű csere belefér - gondoltam. Így beajánlottam egy szerintem korrekt árat és megegyeztünk.

Hát így lettem én ennek a kissé leharcolt Fabia RS-nek a tizenötödik tulaja. A vásárlást követően kivittem szerelőmhöz egy hibafeltárásra, és az ilyenkor kötelező dolgok cseréjére, hogy mi minden lett cserélve az autón. És hogy folytatódott az autó sorsa? Azt megírom egy következő posztban, valamint ezentúl elindul itt a blogon egy „Save the RS” poszt sorozat, az aktuális happeningekről, úgyhogy stay tuned.

2019 eleje: Martin elköltözött már a hegyről, hogy legalább az albérletdíjat meg tudja osztani többedmagával. Élete egy olyan katasztrófa, amit már azért egyre összevontabb szemöldökkel kísérsz figyelemmel, de még próbálod az otthoni orvosságos dobozod tartalmával kezelni. Bob Marley - Everything is Gonna be Allright című dalát dudorássza, hátha attól jobb lesz. Nedves és sötét hétköznapok jönnek egymás után, az egész lét egy sáros uszadékfának tűnik, szürke város, szürke falakkal, szürke autókkal a szürke hirdetési oldalakon. A madarak sem füttyögnek, csak összebújva áznak fészkeikben. A poloskák kezdenek már megbüdösödni a nyílászárók repedései között/alatt/-ben. Ezeken a napokon Martin kollégáival a hasznaltauto.hu-t böngészgeti, néha telefont ragadva, többnyire e-mailt írva, barátai mulattatásának kiapadhatatlan forrásává válva.

Szóval, megtörtént, aminek meg kellett történnie, a sarkamra álltam, és azt mondtam: igen, most már készen vagyok komolyan nézelődni, mi is van a piacon... Nem ezt vártátok? :D Lehet, hogy nem mutatkoztam be kellőképpen. Keresőimet mindenes'tre beállítottam, fel is vettem egy paraméterlistát, ami alapján elkezdtem az áldozataimat kiszemelni. Mik voltak ezek a szempontok? Mivel ritkán használnám, de akkor néha pályáznék is vele, ezért egy minimum 75 lovas szívó benzinest kerestem, lehetőleg valami fini japánt, de mástól sem feltétlenül zárkóztam el. Semmiképpen nem szedánt (kivéve, ha kétajtós coupe), mert néha, például költözés esetén, jól jöhet, ha mondjuk egy mosógépet be tudok pattintani hátra, de legalább tetőig tudom pakolni minden szarral. Tehát 3 vagy 5 ajtós, esetleg kombi játszhat. És volt még egy prioritásban másodrendű, de nem teljesen elhanyagolható pont: ne legyen piros. A piros sportkocsiknak való (szigorúan az én olvasatomban, szóval kövezni nem ér), és meg is hagynám nekik, egy ötajtós K10-es Nissan Micra ne legyen már piros, ha lehet. Karmazsinlila, kolbászzsírsárga, fűzöld? Teljesen nyugodtan, és miért ne? Csak nyugodtan. De piros? Jamaica a jamaikaiaké, a piros meg maradjon a sportautóké.

El is kezdődött hát a szőnyegbombázás, a kollégáim-barátaim engem, én meg őket nyaggattam mindenféle hirdetésekkel. Próbáltam utána is olvasni egy-két dolognak a talált típusokkal kapcsolatban, és közben másik kézzel hárítani a nyomásgyakorlást. Azt hiszem, teljesen természetes, az egyik első autó, ami után klaviatúrát ragadtam, egy PIROS Honda Civic volt. 86-os, E-AT generációs. Egész jól volt fotózva, és valami különös oknál fogva, nekem nagyon bejön a formája. Amitől pedig teljesen el vagyok ájulva, az a csomagtérajtó. Vagy csomagtérablak? Zseniális, és remekül megidézi a P1800-as Volvo-t, meg a későbbi 480-ast is, ugye, csak annál azért láthatóan olcsóbb. Ha van. Így hát ment az e-mail, majd a telefon is, ahol megérkeztek az első rossz hírek. Éppen az az oldala nem volt befotózva a járműnek, amelyiket a tulajdonosa egy kapuval teljes mértékben végigzúzta. Ajtó, első sárhányó teljesen kuka. Végighívtam a bontókat, semmi. Kértem képet az aljáról. Patchwork. Ez az autó nem lesz az enyém.

Akadt meg a szemem K10-es fehér Micrán is, mert olcsó volt, és nem nézett ki nagyon rosszul, de egyrészt akkor még Gyöngyöst elég messzinek ítéltem meg autónézéshez, másrészt 1.0-ás, 54 lovas motor volt benne, úgyhogy kilőtt egy elég fontos kritériumot. Ugyanitt sokáig szemeztem egy 440-es Volvo hirdetésével. A 440-es Volvo nekem nagyon tetszik, mindenki más hörögve öklendezett, akinek mutattam, de biztos vagyok benne, hogy csak nem értik. Vagy én nem, de a legkevésbé sem bánnám. Nekem szép, elég nagy, 90 lovas szívó, injektoros benzines, leheletnyit torkos, de cserébe kényelmes, van benne hely, szóval egy eltalált szerencsétlen kis tégla. De ez a darab, bár szépen néz ki, nagyon is, már két éve garázsban áll, bevallottan van némi gond a motorjával, és bevallatlanul még ki tudja mivel. Ennyi állás nem biztos, hogy segít, még ha garázsban történik, akkor sem. Bátortalan voltam, mert kicsit sokban is volt, bár aztán lement annyira, hogy már azt mondjam, lehet, hogy a hétvégén elindulok. Addigra eladták. Nem baj.

Szaladt elém MKII-es Polo GT hirdetése is. PIROS. Képeken szép, papíron ígéretes. 75 ló, 780 kiló környéke, ideális kihívója lehetne a kollégám Starlet-jének. Egy pont van, ami kicsit elbizonytalanít: 4 sebességes váltó. Oké, ez eddig nem volt kritérium, és nem is feltétlenül az, de egyből elindult a vizionálás, hogy rohadtul pöröghet már autópálya tempóban, ami nem a kis fogyasztás és leheletfinom mechanikus zajok melegágya. Tény, a fogyasztás másodlagos szempont volt nálam, tekintve, hogy tudtam, sokat nem fogom hajtani, bármit veszek, mert a városban még mindig a BKV az úr ilyen szempontból. Sokkal jobban zavart az, hogy három óra autópályázás után lehet, hogy úgy szállok ki a kocsiból, mintha egy Antonovval próbálnának leszállni a tarkómra. A hirdetés először októberben bukkant fel, majd később tavasz közepén. Utóbbinál szöszöltem néhány napot, mire úgy döntöttem, hogy egy nézést megér. Az eladó közölte, hogy épp most viszi egy tagnak eladni, aki tegnap hívta. Majd megcsörget, ha mégsem vitték el. Nem csörgetett. Nem baj.

Az első autó, amit konkrétan megnéztem, egy 626-os Mazda volt. Ötajtós? Pipa. Japán? Pipa? Szívó benzin, 75 ló felett? Pipa, pipa, pipa. Nem is nézett ki rosszul képeken, és még csak nem is piros volt. Egy probléma volt vele számomra már az elején, amit a fenti kritériumokban nem érintettem, de mégis szempont volt valahol: ha lehet, ne legyen nagy autó, épp csak akkora, ami a "nekem elég"-nél kicsivel több. És a 626-os már érintette a "nekem nagy" vonalat. Tetézte a bajt, hogy maga a típus sem tetszett. A régebbi 626-os egy fokkal jobban bejön, ha ugyanilyen árban lett volna, és legalább ugyanilyen állapotban, nem inogtam volna meg ennyire. Lementünk azért Csepelre megnézni, a kaszni egész rendben volt, a motor sem volt túlságosan gyanús (bár Tomi hallott némi fura zörejt az elején, meg is jegyezte, hogy talán hidrotőke?). A csomagtérajtó teleszkópok egy lepkefing erősségével próbálták megtartani az ajtót magát, eredménytelenül. Az ablakok működnek, a tetőablak nem, de talán könnyen szerelhető. Klíma van, valamit még hűt is. Mehetek vele egy próbakört? Rendben. A váltó...Hmm. A fokozatokat bármilyen vonalban kapcsolhattam, mintha nem lett volna kulissza. Csak úgy találtam meg őket, hogy nagyjából arra kerestem, ahol úgy éreztem, rendeltetésszerűen lennie kell egy ötsebességes autóban. A kormány elég döglött, szervo hol van, hol nincs. A pedáloknak egész erőteljesen ad-hoc jellegű fogáspontjaik vannak: a kuplungpedál lóg, a fékpedál fogáspontja valahol a padlólemez mögött, a gázpedál elég kétbitesnek érződik, van a padlógáz, meg a semmi. A belső tér viszonylag kulturált, szakadás, hiány nincs, de rettenetesen koszos. Vissza az eladóhoz. Ideiglenesen ki van vonva a fogalomból. Én, kezdőként - talán megérthető, talán nem - ennyi macerát még nem szeretnék. Maximum csak később. Nem baj.

Itt kicsit alábbhagyott a nézelődés emlékeim szerint. Persze a hirdetések jöttek-mentek a csoportban, sőt, egy kollégámnak egy Corollát is megnéztünk valahol a halál füttyén, nem is emlékszem már. De nálam kezdett elapadni a kezdeti lendület, vagy inkább igyekeztem türelmessé válni. Ha Dömének sikerült a Starlet-tel belenyúlni a jóba, nekem is menni fog. Csak várnom kell. Elkezdtem facebook marketplace-n is nézelődni. Piszkos nagy hiba volt. Beleszaladtam egy másik Polo II GT-be. Végül gyáva voltam leszaladni megnézni. Sőt, a közelebbi képeken már láttam, hogy ezt én nem szeretném. Rozsdapöttyök mindenütt, szinte már gyanúsan alacsony ár. Kihagytam inkább, aztán néztem a srác posztját, aki megvette, majd már a hazaúton szétrepedt a tank, és amúgy is orrán-száján fojt az olaj. Nem baj.

Közben Draskovics Andris videója is kijött valahol, vagy legalábbis velem szembe, ahol 150 ezer forintért vett egy elég lefingott Sierra-t, és boldog volt vele (nézzétek meg, azóta háromrészesre duzzadt az is, de érdemes lecsekkolni). Kicsit megint elkezdett opálosodni a tekintetem. Jó, egy rozsdás romhalmaz az egész, de patika a bele, és a motorja is jónak tűnik. És boldog. Én lehetek az? Rám találhat-e a?  Rátalálhatok-e én a? Válasz nélküli kérdésnek tűntek, és mintha az eső is elkezdett volna esni.

Aztán beköszöntött a tavasz vége. A nyár rárúgta az ajtót az áprilisi hóesésre, kivonszolta az utcára és egyből fejberúgta egy lájtos 30°C-kal. Alig volt meg az a pár nap, amikor már rövidnadrágot vehettem a télikabát alá. És kicsit én is bedurrantam. Találtam is egy hirdetést a facebookon, egy jóáras, bár lejárt műszakis Nissan Sunny Coupe-ról. Rettenetesen beindult a szívverés. A képeken patikának tűnt, nem PIROS, hanem valami meghatározhatatlanzöld, 82 ló, gyönyörű barnás beltér, musthave. Kicsit messze van, Balaton túlsó sarkában, ameddig már nem biztos, hogy ellátsz a vizibiciklin ülve. Írás az eladónak, bácsié volt, most nála áll kihasználatlanul, eladni akarja, nem árulni. Rozsdamentes, pöccröf, ha kell, műszakival együtt. Rohanok is.

Végtelenül naiv ember vagyok, úgy tűnik. Sokszor pofára estem már, mégis mindig abból indulok ki, hogy az emberek azért mondanak dolgokat, mert azok úgy is vannak. Igen, igen... tartsd vissza a röhögést. Hihetetlenül idealista gondolat, én is belátom minden huszadik percben, amikor akár hozzám közel álló emberek is átvágnak és a szemembe hazudnak, mégis, újra meg újra képes vagyok beleszaladni ebbe. Még némi határértéken belüli ingadozást el is fogadnék. ANNYIRA naiv még én sem voltam, hogy azt mondják nekem, hogy rozsdaMENTES, akkor tényleg, egy fia rozsdát sem fogok találni. Ha még valamelyik ablak alatt van némi csipa, vagy egy-két elemen egy kisebb pörsenés, mitadisten az alján egy leheletnyi folt, belefér. Nem csodát vártam ám, csak majdnem. De az első lehajolásnál a jobb hátsó küszöb ilyen állapotban fogadott, amit igazából pozitívabb irányba billenthet, hogy botrányos szögből sikerült lefotóznom:

És oké, lehet, hogy ez egyeseknek semmi, sőt biztos lesznek még ezen az oldalon is kontentek, amik után sírva idézem vissza, hogy miért nem vettem meg anno ezt a Sunny-t hiszen csak egy öklömnyi lyuk volt a küszöbben, mi is az. Fogadni mernék rá. De én egyből óriási költségeket vizionáltam egy karosszérialakatosnál, meg éves sorban állásokat. Ne hőzöngj, első autó lenne, nincsenek tapasztalataim bizonyos dolgokkal, épp csak bele szeretnék kóstolni, de hall ezt-azt az ember. Nem veszem készpénznek, de iránynak vehetem. Amúgy a belseje szép, de ebbe is kellenek teleszkópok, a műszerfal mállik, tele van szeméttel, látszik, hogy már áll itt egy ideje. Próbakört nem tudok menni, bár beindul, de egy törött projektautó állja el a kapu útját. Sokat utaztam érte, nagyon reménykedtem, de tudtam, nem szabad ezt így megvennem, mert nincs keret a végére érni. Kívül mosolyogtam, hogy alszok rá egyet, de belül zokogtam. Tudtam, hogy nem lesz az enyém. Nem baj.

Jött egy lájtos beszélgetés egy 740-es Volvóról zuglói lokációval. Tetszene, de a tulaj legalább töredelmesen bevallja, hogy azért olcsóbb a szokásosnál, mert bőven lenne vele tennivaló. Nem is nagyon vészesek, inkább tényleg csak vizuális, kapok képeket, minden frankó. Kicsit hezitálok, de nekem ez még mindig nem keret, meg azért, na, nagy is. És SZEDÁN.  Ezzel egy időben azonban felkerült hahura egy világoskék 345-ös Volvo is. Képek alapján sokkal ígéretesebb, kétliteres benzines, egetverő 95 lovas Redblock-kal, de négysebességes (!) váltóval. Frankó tetőcsomagtartóval, kék plüss belsővel. Idős bácsi a tulaj, a kérdésemre, hogy mi a helyzet a rozsdával, gyanúsan hosszú megtorpanás után jön a válasz, hogy hát nem mai autó, de nem vészes. Martin, b#szdmeg, te ebbe bele fogsz szaladni megint, még szerencséd, hogy most csak Budapesten kell végigbékávéznod egy olyan helyre, ahol már csak számok az utcanevek, nem pedig a Balatonra kell vonatoznod négy órát. És tényleg. A kis rozsda nagyjából annyit takart, hogy kevés van, ami rozsda színű. Alul végig körbe volt rohadva, de azért néhol a jó szándék jeléül legalább felcsiszolták, mielőtt teddy-hengerrel hasonló kékre mázolták volna, mint a többi részt. Egyes helyeken úgy nézett ki az autó, mintha egy levelestésztás süteményt leöntöttek volna némi cukormázzal. A motor kézi szívatós volt, úgyhogy nem rovom fel neki, hogy hosszú percek után sem nagyon találta az alapjáratot sehogy, mert ez simán lehet, hogy ilyen, nem értek hozzá. Ki kellett, hogy derüljön már idáig, hogy kanapé-autóbuzi voltam idáig. Nem baj.

Szembe kellett néznem magammal, és belátnom, hogy saját magam ellensége vagyok már megint. Lehetetlenül alacsony áron akarok majdnem tényleg patika autót venni. De akárhányszor mondták ezt nekem, csak egy ellenérvem volt: a Starlet. Az átkozott Starlet. Mindent teljesített, ami kritérium volt, és nem, én nem akarom elhinni, hogy ilyen egy életben csak egyszer lehet. Vagy akkor legyen már az én életemben is. Nem lehet? Oké, akkor csöndben maradok.

Kereséseim közben elkóvályogtam egy metálzöld Opel Tigra felé. Oké, nem JAPÁN, de ezt el tudom engedni egy klímás, 90 lovas coupe-nak. B Corsa az alap, szóval alkatrész csak lesz, a motorról nem sok jót mondanak, Döme röhög, hogy olajat figyeljem, meg hogy miért nem nyitok fodrászatot. Megnézem a képeket, egy kicsit mintha csipás lenne az egyik kerékjárati ív, ha ez a legnagyobb baja, belefér. Kicsit messze van Pesten belül, épp időm sincs olyan túlságosan sok, limitált a délutánok száma. Eladó felhív, rozsdával mi a helyzet? Rozsda? Az nincs. De hát a képen... Az? Nem tudom, miről beszél... Holnap megnézném azért. Sajnos már eladtam. Nem baj.

Kezdtem kicsit babonás is lenni, meg is jegyeztem a lakótársamnak. Az a baj, hogy bármelyik autót is mentem el megnézni, megmondtam neki, vagy többeknek is előre, hogy igen, megyek és ma megnézem. És ezeket egyiket sem vettem meg. Lehet az a baj, hogy elmondom, és ki kéne próbálni, hogy egyszer inkább kussolok, és csak lemegyek titokban megnézni valamit, hátha haza is jövök vele. Ezen hétnek végén pedig elém vetődött facebook-on egy hirdetés. Kapcsolatfelvétel, telefon, cset, minden. Jönnek az infók, a fejemben szól a csengő, nem kéne ez neked. Martin, b#szdmeg, megint bele fogsz szaladni. Nem mai autó. Bele. Kicsit törve is volt már, de szépen fel lett újítgatva. Fogsz. Rozsda? Minimális. Szaladni. Rohadt messze van, de épp szabin vagyok, csak meg kéne nézni. B#szdmeg.

Ha lemaradtál volna, a korábbi részekről:
1. Rész: Pilot

2018 ősze: Martin felköltözött a hegyre, hosszú idő után kénytelen egyedül lakni. Élete egy lájtosabb katasztrófa, várja, hogy minden jobbra forduljon, miközben Bob Marley - No Woman No Cry című dalát dudorássza, hátha attól jobb lesz. Szeles és borongós, de még nem esős vasárnap délután van, a madarak sem füttyögnek, csak vacogva bújnak össze fészkeikben. A poloskák is kezdenek már áttelelésre készülve megbújni az összes nyílászáró réseiben, vagy életfunkcióikat lelassítva várják a küszöbre fagyva, hogy egy figyelmetlen szellőztetés közben a kereszthuzat belegyintse őket a szoba biztonságos melegébe. Ezen a vasárnapon Martin csak egy képet kap egy kollégájától, de még egyikük sem sejti, milyen, az eddigieknél is nagyobb gödörbe lökték ezzel hősünket...

Amióta eszemet tudom, autóbuzi vagyok. Sőt, valószínűleg régebb óta, mert az eszem tudása nem következett még be annyira régen. Emlékszem, hogy már óvodás koromban tologattam a kisautókat a párkányon, és órákig tudtam mozdulatlanul figyelni a ház előtt elhúzódó úton végighaladó autótömeget.  Szájtátva sétáltam végig az utcákat és szívtam magamba a formákat (meg a kipufogók végtermékeit). Később az autóskártyák tolták rám végtelennek tűnő adataikat, akkortájt joggal érezték rajtam rokonaim, hogy hatéves korom ellenére kisebb két lábon járó katalógus vagyok. Bosszanthattam szüleimet mindenféle lóerőkkel, meg köbcentikkel, meg hengerszámokkal, annyit sejtve az egészből, hogy a nagyobb jobb, de hogy mi micsoda valójában, fogalmam sem lehetett. Teltek-múltak az évek, és az autós könyvek, használtautós újságok és ismeretterjesztő sorozatok még feljebb vérteztek a normális halandó ember számára teljességgel érdektelen, értékelhetetlen és jelentéktelen adatokkal. Már itt is feltűnt, hogy a régi autókban valahogy több volt a fantázia, olyan vonalak hömpölyögtek, élek találkoztak, amik talán már az idő tájt sem: vizuális és audiovizuális örömök voltak ezek, amik mintha már elkezdtek volna kopni.

Újabb óriási ugrás, és végre megszerezhettem a jogosítványomat. Érzésem szerint botrányosan ment, bár meglettek a vizsgák, de folyamatosan úgy éreztem, hogy ez talán mégsem az én világom. Hosszú éveket vártam erre a pillanatra, és bár az oktató is megtett mindent, egy pillanatra elvesztettem a hitemet abban, hogy amit eddig ennyire szerettem, tényleg nekem való. Fullasztó érzés volt eleinte, de később belejöttem, mint kiskutya az ugatásba, és ez a kétségem, ha lassacskán is, de elpárolgott. A jogsi megszerzésének pillanatától egyetlen dolog érdekelt: mikor lehet végre saját autóm? Olyannyira, hogy, és erre máig emlékszem, rendesen megsértettnek éreztem magam, hogy kerek-perec nemet mondtak arra a kérésemre, hogy érettségi ajándéknak autót kapjak. Pedig már ki is néztem egy hupilila kispolszkit pár utcával odébbról, de úgy le lettem pirítva, hogy onnantól kezdve csak a passzív agresszió maradt, mint fegyver, úgyhogy szótlanul néztem végig, ahogy ajándékként egy laptopot kapok, azzal - az amúgy igen racionális - felkiáltással, hogy ennek több hasznát fogom venni az egyetemen (amúgy tényleg).

Hipp-hopp, jött a mérnöki egyetem, közelebb kerülhetek az autókhoz, gondoltam én, jóvilág. Kicsit megbicsaklott ugyan a dolog, mert mégsem járműmérnöki volt, illetve nem csak, plusz nem sok előképzettségem volt a reál tárgyakhoz. Mondhatni fel voltam mentve fizikából. Valahogy csak kiizzadtam magamból, és a vége felé elkanyarodhattam a mezőgépek irányába, ami már majdnem autó: nagyok, büdösek, mozognak, megvan a romantikája. Ugyan a hígtrágyaszóró nem egy Wankel-motor, de ha elég távolról, hunyorítva nézzük...

Végre jöhetett a munkába állás: egy lépéssel közelebb a saját autó felé, gondoltam én. Persze ez még évekig nem következett be, de legalább a spórolás elkezdődött rá. Kalandos körutakon keresztül bekerültem ahhoz a céghez, amihez már régóta szerettem volna, és kivételesen hasonló autóbuzi kollégák körébe csapódhattam. A munkán keresztül találkozhattam néhány emberrel, akinek hasonlatos az ízlése az autókkal kapcsolatban, és még talán nagyobb tudományos tárházzal dicsekedhetnek, mint én. Motorkódok, adagolók, különféle versenysorozatok harminc évvel ezelőtti futamainak első tíz pilótája fejből? Dzsíz, még rendesen le is vagyok maradva. Csecsemőlépések a szakadék felé.

Persze vannak emberek, akiknek az élet nem osztogat bőkezűen ajándékot, közéjük tartozok én is. Ezen felül, már ötödik éve csak két évre voltam attól, hogy MX-5öst vegyek,  és ez az érzés mindenkinek ismerős lehet, akit csak egy ötvenes választott el attól, hogy még egy sört megigyon a haverokkal. Itt pedig feltűnően mindenkinek van autója, aki egy kicsi affinitást is érez a négykerekű paripák iránt. Bepárásodott szemekkel olvastam a Mazda teszteket mindenféle autós újságírói oldalakon. Jinbai Ittai, súgták a sorok. Ló és lovasa. Verje meg a magasságos ég, ló nélküli lovas vagyok, és ez nem állapot. Persze megnyíltak a használtautós portálok, de igazából lézengő nézelődés volt csak, néhány hűha, egy-két azanyja, de nem voltam túlságosan hiteles autót vásárolni akaró delikvens. Hümmögtem-hammogtam, és akárhányszor elém került valami, elővettem a számológépet, majd lesütött fejjel és könnyes szemmel nyugtáztam, hogy az éves BKV-bérlet nagyságrendekkel jobban megéri, mint bármi, aminek négy kereke van. Szívtam magamba a buszon az emberek bűzét, duzzoghattam, amiért öt perc helyett húsz percenként jött a busz ami felvitt a hegyre, tüsszöghettem, hogy a klímátlan, dög meleg metróból át kell szállnom a földfelszínen kavircoló, fűtés nélküli villamosra, hőböröghettem, hogy inkább becsapják előttem a busz ajtaját, mert az a két tizedmásodperc sokat számít, rá kellett jönnöm, hogy az autótartás még nem lehet az én sportom. Ehhez sokkal stabilabb élet kell, és az enyém alapja most változott egy olyan Jenga-toronnyá, aminek az összes statikailag fontos darabját kihúzogatták.

Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok, vagy ehhez bazira nem illők kavarogtak a fejemben, amikor jött egy üzenet, egyetlen képpel (majd egy másik, amit egy instagram feeden kaptam el):

A kollégám épp most vett egy 86-os EP71 Toyota Starlet 1.3S-t egy bácsitól, egy kicsit komolyabb mountain-bike áráért. Rozsda körülbelül zéró közeli, belül patika, piros-fekete kárpittal. Mindene korának megfelelően működik, öreg autó, de vigyázott, alvázvédett. 75 ló, cirka 750 kiló.

És ott eltört bennem valami. Lehet kurva jó autót venni olcsón, ez jött le nekem. És meg is kell ezt játszanom. Aztán, hogy hogy indult el a komolyabb keresés, és mi lett az eredmény? Lett-e egyáltalán? Ki fog ám derülni...

Üdvözlünk itt téged, Kedves Olvasó!

Amit itt a közeljövőben látni fogsz, az egy félve elkezdett történet a részünkről, de minden kezdet nehéz. Nem vagyunk autós újságírók, ó, messze nem. Sőt, még sima újságírók se nagyon. Azért kezdtük el ezt az egészet néhányan, mert van egy közös szenvedélyünk. Egy olyan közös pont, amivel a közeljövőben szeretnénk egy kicsit többet foglalkozni, és saját élményeinken keresztül közelebb hozni Téged is valamihez, amit mi mindannyian nagyon kedvelünk.

Az orvosi terminológiában talán automobilofil-nak hívnának minket, de a köznyelv inkább autóbuziként referál legtöbbünkre. Imádunk mindent, vagy majdnem mindent, aminek kereke van és azt motor hajtja. Legtöbbünk már egészen kicsi korában megfertőződött mindenféle hülyeségekkel. Mi ezt szeretjük. A mai világban ez már nem teljesen egyértelmű, mert az autó az utóbbi időkben a modern társadalomnak elég jelentősen átértékelődött. A mai világban az automobil már inkább csak egy eszköz, mint társ. Régebben az autó az embernek, vagy családnak, olyan volt, mint egy ló. Foglalkoztak velük, életben tartották, szinte tag volt a kirándulások képein. Becézgették, tisztogatták, szeretgették őket, cserébe ő meghálálta azzal, hogy a világ vége mögé is elvitte a tulajdonosát. Ma az autók már inkább olyanok, mint egy mobiltelefonok. Ellátják a feladatukat, hidegen, precízen, minden romantikus érzelem nélkül. Ha elromlanak, mennek a kukába, és vesznek helyettük másikat. Mi, autóbuzik, inkább még az előbbi gondolkodásmódot osztjuk az utóbbi helyett, és manapság emiatt nem is értenek meg minket annyira a közvetlen környezetünkben. De nem adjuk fel.

Azért is indul ez a blog, mert mi szeretünk régi, érdekes, de viszonylag olcsó autókkal foglalkozni. Néhányunknak jó néhány volt már, de olyan is van, aki most vágott bele ebbe az egészbe komolyabban. Történeteink remélhetőleg ihletet adhatnak azoknak a fiataloknak vagy kevésbé fiataloknak, akik szintén belevágnának az autózás gyönyörűséges világába egy paripával. Másokat lehet, hogy eltántorítunk egésztől, és az automatizációs trendek karmaiba lökünk. Bármi előfordulhat.

Remélhetőleg érdekelni fog Téged az, amit csinálunk. Együtt sírunk, együtt örülünk, együtt áldozunk az oltárán egy közös szenvedélynek. És ezeket a pillanatokat igyekszünk egy kicsit közelebb hozni Hozzád is.

Tarts velünk egy világba, ahol folyamatosan történik valami, ahol mindig káromkodunk, mert valami tönkremegy ami tönkre kell hogy menjen, ahol mindig örömködünk, mert megérkezik valami, aminek meg kell érkeznie, és ahol minden kanyarban vár egy újabb sztori, amiből tanulhatunk mi is, és mások is. Csak remélni merjük, hogy Számodra is szórakoztatóan tudjuk majd tálalni mindazt, ami előttünk áll.

Bárhogy is lesz, mi már most köszönjük Neked is!

a rohadtkuszob.hu csapata