Régen meséltem már utoljára Céda mindennapjairól, úgyhogy most igyekszem bepótolni mulasztásomat, és számot vetni, mi is történt szeptember óta az autóval. Legutóbb ott hagytuk abba, hogy Dömétől hazaértem egy sikertelen küszöbjavítási-kísérlet után, enyhén megtörve, összegyűrt-cigarettásdoboz lélekkel, az Excel táblában egyre terjeszkedő tennivaló-listával. Lamentálni viszont nem sok időm volt, mert közben a drága Dömötör megkeresett egy hétvégi baráti autózás lehetőségével.

Az útvonal Dobogókő-Esztergom-Szentendre volt, amitől már a kezdetekkor nyugtalanság fogott el, hiszen, amint már ti is rájöhettetek, a Volvonak nem szerelmei a hegyek, dombok, emelkedők, de még a fekvőrendőrök, és a kicsit rosszabb helyre dobott cigarettacsikkek is komoly kihívásként könyvelhetőek el. Ugyanakkor a közös krúzolás mindig nagy kaland, gondoltam én, aki még soha életében nem csinált ilyet, szóval kár lenne kihagyni, jeleztem is, hogy ott leszek.

Az indulás napján ugyanakkor a fent említett kételyek csak tovább erősödtek. Ámbár az utóbbi időben semmi égbekiáltóan nagy komplikáció nem merült fel a kis vörös görcs üzemeltetése közben, PTSD-rohamokként törtek fel a korábbi, "izgalmas" szituációk rémképei. Ehhez hozzá kell csapnunk, hogy az egészségi állapotom a népbetegségnek köszönhetően amúgy sem volt kiemelkedő, úgyhogy a reggeli órákban remegve, izzadó tenyérrel, irtózatos hányingerrel ültem be a kocsiba, magamban azon rimánkodva, hogy hátha nem indul be majd a veszedelem. Elsőre nem is indult. Ugyebár ez szokása volt mindig is, szóval kezdeti meglepettségem a másodperc törtrésze alatt el is párolgott, de a megkönnyebbülés - miszerint akkor nem kell nekem mégsem mennem, -  nem akart elárasztani. Nem, megígértem, hogy megyek, csak ki fogjuk bírni, én is, meg a technika is, rápróbálok megint. Céda - mintha élvezné, hogy ilyen helyzetekbe taszíthat - ennek megfelelően meg is rázta magát, és szinte pöcc-röff életre kelt.

Az út - a technika szempontjából - viszonylag eseménytelenül zajlott, meg is lepődtem, hogy a Volvo ennyire jól bírta a megpróbáltatásokat. A Hármashatár-hegyi szerpentinek ugyan nem a játszóterei az öregnek, és az is igaz, hogy mindig rám kellett a legtöbbet várni, de azért meg nem buktunk, egy kettes alával mindig kibekkeltük a szituációkat. Ezt a szó minden értelmében igaznak vehetjük, de meg kell jegyezni, hogy egész meglepő módon még hármasba is viszonylag ritkán kellett visszaváltanom, pedig azért voltak meredek fordulók. Igaz, hogy a vérnyomásom végig magasan volt tartva az úton össze-vissza, de leginkább a sáv közepében tekerő biciklisták miatt, akik elég sokszor betettek a lendületautózásnak, aminek köszönhetően sokat javulhatott azonban a kéz-láb koordinációm, mert többet kellett gépészkednem, mint Martin Garrix-nek a keverőpulton. Délutánra viszont eleredt az eső, aminek következtében a kamikaze hajlamú bringások úgy tűntek el az utakról, mint a "porcukor"csíkok a győri volt polgármester pajzán házivideójában a hangulatfokozásért meghívott escortlányok hátsó fertályáról.

Ami viszont tényleg pezsgőpukkasztó történés volt, hogy életemben először ELŐZTEM ezzel a dízel pusztulattal! Oké oké oké, autópályán mentem már el más autók, meg román kamionok mellett, de lakott területen kívül, főúton nem nagyon sikerült még ez a mutatvány. Nem tudjátok, mennyire nagy szó ez, vagy ha vezettetek már rettenetesen gyenge autót, akkor talán mégis. De ha nem, hát elmondom, hogy  a Volvo-val való előzéshez körülbelül időpontot kell foglalni, illetve találni egy beláthatatlanul hosszú egyenes szakaszt, ahol legalább tizenöt percig nem jön szembe senki. Itt a fent említett kritériumokból nem igazán volt meg semmi, úgyhogy elég nagy hazardírozás volt a lépésben haladó Ignis mögül kitörni, de a biciklisek már így is eldobatták velem a kanalat, úgyhogy amikor egy kicsit is megnyílt az esélye annak, hogy egy szűkre szabott kétperces manőverbe belekezdjek, nem haboztam, csak ment a visszakettő-ablaktörlő. A motor üvöltött, mint egy sárkány, úgy eregette a füstfelhőt is maga mögött, bennem pedig egy pillanatra felváltotta a bármelyik-pillanatban-széteshet-ez-az-egész-szar szorongást egy adrenalinfröccsöktől vezértelt eufória.

A kilátót megnéztük, Esztergomban ebédeltünk egy nagyot, sétáltunk egy mégnagyobbat (szigorúan a kalóriák lemozgása végett),  aztán Szentendrén még megálltunk egy lángosért, majd uccu haza. Legalább a fékrendszer is le lett tesztelve: ilyen igénybevételek alattam még nem érték, mert hát a hegyről le is kell jönni, nem csak felmenni rá, és az előttem lévő autók mindegyike jóval drágább volt, mint az enyém, így elég kellemetlen lett volna, ha nem tudok megállni időben. Egyetlen-egy apró probléma volt: egy pillanatra, hegynek felfelé, gyorsítás közben megint megjelent egy apró kihagyás a motorban. Egy lájt torpanás, nem több, utána minden ment tovább, de a jeges veríték megint ott gyöngyözött a homlokomon. Ezeket leszámítva azonban tényleg, meglepően jól teljesített Céda, szinte már majdnem meg is dicsértem, tényleg megérdemelte volna, bár ne lennék egy sérelmeit sosem feledő gyökér.

Ha dicséretet nem is, némi törődést mégis kapott tőlem, ugyanis a túra után nem sokkal elkezdtem alkatrészeket beszerezni hozzá. Elvégre terápiás autónak vettem, amit magamnak szerelgethetek, most már tényleg eljöhetett az önálló munka, és a leheletnyi értékjavítás/használhatóságnövelés ideje. Egy Volvo-shopban berendeltem hidegindító-termosztátot, adagoló leállító szelepet, valamint egy szett izzítógyertyát. A termosztátot ajánlották, hogy cseréljem ki még a téli hónapok előtt, a leállító szelep azért került a kosárba, mert volt egy gyanúm, hogy emiatt az alkatrész miatt nem állt le a parkolóban izzócsere közben az autó, az izzítókról meg már meséltem: az a teória, hogy emiatt indul nehezen hidegen a motor.

Az alkatrészeket Zuglóban lehetett átvenni, ami nekem egy órás buszút csak oda, nettó, tehát oda-vissza kettő. Vannak dolgok, amikre szívesebben szánom rá ezt az időt, de nincs mit tenni, kimegyünk, voltunk már messzebbre is felesleges dolgokért. Meg is vettem a cuccokat, csak hogy hazaérve vegyem észre, hogy a négy izzítógyertyából csak három ugyanolyan. Egy hét múlva vissza is tudtam vinni a kakukktojást, mellette egy olyan darabbal, amiből abban a pillanatban három volt nálam. Itt azonban újabb nem várt fordulat történt: valójában csak az a jó az autómba, amiből egyet kaptam, és a másik három nem lesz jó. Sebaj, imádok buszozni, gondoltam ezt akkor, majd két héttel később is, amikor már a négy, szerencsére teljesen ugyanolyan új gyertyáért mentem. Én voltam a hülye, hogy nem néztem meg már az első átvételnél, ez tény, de hát a dobozok tök ugyanolyanok voltak, úgyhogy bennem fel sem merült akkor ennek a lehetősége. Tanultam valamit ma is.

Kollégáim azonban viszonylag hamar lebeszéltek ezen gyertyák saját kezű ki- és beszerelésétől. Egyrészt, négyből kettőhöz az adagolót tartó konzol miatt rettenet nehéz ám hozzáférni, másrészt ezek nem mai vasak már, benne van a lehetősége, hogy beszakítom a gyertyát a foglalatba, vagy az egész menetet magát, és onnantól kezdve drágább lesz a saját hülyeségem kijavíttatása. Az adagoló megszakítót viszont saját kezűleg akartam kicserélni, már csak azért is, mert az égvilágon semmi truváj nincs benne: leveszem róla a kábelt, kitekerem a menetből, beteszem az újat, kábel vissza, kész. Elérhető helyen van, egy van belőle, tíz perces meló.

Na, hát az már lejöhetett egy ideje, hogy nem töltöm garázsban szabadidőm nagy részét. Nem volt régen kismotorom vagy robogóm, amit dirib-darabra szedhettem, sem az utcában, sem bármilyen fedett részen. Így aztán most kellett belekezdenem ezekbe a dilikbe, amiknek köszönhetően annyira alapvető hibákat is el kellett vétenem, amiket a legtöbb olvasó (de ki tudja, végülis) már réges-régen elkövetett, úgyhogy azóta már triviálisnak tartja, hogy kell kivédeni azokat. Ezt pedig kombináltam néha azzal, hogy külső szemlélő számára logikus, illetve kézenfekvő cselekvések helyett ordenáré hülyeségeket is csináltam.

Úgyhogy a helyzet a következő: Martin lemegy este hatkor a szerszámos dobozával, és a kicserélendő alkatrésszel az autóhoz. Felnyitja a motorháztetőt, leszedi a kábelt a megszakítóról, majd megrökönyödik, hogy a lehető legnagyobb kulcsa se megy rá a megszakító hatlapfejűre kialakított részére. Martin szomorú. Visszamegy a lakásba, természetesen az új alkatrész NÉLKÜL, hogy kölcsönkérjen a lakótársaitól egy nagyobb villáskulcsot. Ami akad is, de csak az autóhoz újonnan visszabattyogva tud megbizonyosodni, hogy ez a villáskulcs sem elég nagy még ahhoz, hogy ölére vegye a megszakító megfelelően kialakított felületeit. Úgyhogy Martin...Aznap. Nem. Szerelte be. A megszakítót. Ellenben négyszer tette meg az utat az autó és a lakás között, holott elég lett volna egyszer is. Ügyes.

A szerelésre így héttel később került csak sor, mikor hazamentem a döggel, hogy otthon kiderüljön: a lakásban lévő franciakulccsal meg már tényleg nem lehet odaférni az üzemanyagcsövek miatt a mágnesszelephez. Végül nagyapám hidalta át a problémát egy 24-es csőkulccsal, ami azóta is jól használ, innen is köszönöm újfent.

Ezután a Balázstól kapott hátsó kilincs cseréjét igyekeztem megejteni, az ehhez kapott instrukciók alapján ugyanis ehhez a művelethez elég volt egy (vagy rosszabb esetben kettő) csavarhúzó, azzal meg azért tényleg el vagyok látva. Előre közölte velem azt is, hogy nem kétperces meló lesz, és bizony, sokat fogok káromkodni közben, amire értetlen arcot vágtam, mert egyrészt nem szoktam káromkodni, másrészt meg nehogy már egy ilyen egyszerű dolog kibasszon velem.

Nos, ha magamat akarom menteni, akkor az első nap tényleg csak és kizárólag azért hagytam abba a szerelést, mert viszonylag hamar rám sötétedett. Ha kicsit kevésbé akarom védeni magam (amit tényleg nehéz, hiszen felmerülhet a kérdés, hogy ugyan miért sötétedett rám olyan hamar, ha csak néhány percet kellett volna eltöltenem?), akkor is azt mondanám, hogy ilyen előfordul már az ősznek azon részében, ami a télhez tartó célegyenesre most kanyarodik rá, meg hát egy utcában a hidegben tényleg elég körülményes ám éppen szanaszét bontani egy ajtóbelsőt.

A kilincs beszerelésének tempóját nehezítette a saját inkompetenciám mellett az is, hogy Balázs ugyan mondta, hogy a két általa kapott kilincsből előbb egyet kéne csinálni, mert az egyikben a kallantyú van eltörve, a másikban meg a kilincs külső karja, ezt már a beépítés napjára elfelejtettem. Így először azt a kilincset helyeztem vissza, amiben a kallantyú tört el, de még időben sikerült észrevennem ezt a hibámat, és korrigálni. Másodjára már a legalább működőképes, de enyhén lötyögős kilincset is sikerült bepattintani, fix und fertig, ahogy a művelt spanyol mondaná. A burkolatot visszahelyezni azonban még egy környi káromkodás-cunamit okozott, legalább anyai ágon polipnak kellett volna lennie valakinek a felmenőim közül, annyi ponton kellett volna egyszerre tartani-tolni valamit, hogy minden elsőre becuppanjon arra a helyre, ahová azt a túlsütizett, vagy éppen alulszaunázott svéd mérnökök megálmodták annak idején.

A Volvo tehát alakult, mint púpos gyerek a prés alatt, de közben nyakunkra hágott a tél, és kapcsolatunk újabb kérdésekhez érkezett. Téligumi legyen, vagy négyévszakos? Előbb a kuplungot nézessem meg, vagy a kipufogót? Kell-e még egy kör autóvillamosságis, vagy előbb akkor az izzítókat vigyem el kicseréltetni? Két hét állás után vajon beindul-e még, vagy sem? A következő fejezetben talán néhányra már választ is kaphattok. :) Addig is, kövessetek minket továbbra is, itt, valamint Facebook-on!

Legutóbb ott hagytuk abba a Volvommal való szerencsétlenkedést, hogy a problémák szinte megszűntek, valamint, hogy egy isteni ötlet csapott meg. Az pedig az volt, hogy szereljük fel a kicsikét az akkori extrákkal, mint például elektromos ablakemelővel, vagy mondjuk fűthető ülésekkel, de ezt akár egész nap tudnám sorolni, mert ezek a dolgok a mai autókban már alap felszereltségnek számítanak. Talán ezért is szeretem annyira, mert mindig izgatott vagyok, ha egy alkatrészt beszerelek a kocsimba, hogy működik-e, vagy nem. Arról nem is beszélve, hogy jól esik utána megosztani másokkal a tapasztalataimat.

A kis drágámmal körülbelül egy jó fél évig semmi nem volt. Rendszeres használatban volt, szinte minden nap mentem vele. Aztán, hogy ne unatkozzak, a generátorom egyik napról a másikra meghalt. Úgy voltam vele, az itthoni alkatrészek között csak találok egy működő képes darabot. Ez félig igaz is volt. Míg az eredeti mellé nem tettem.

Akkor láttam, hogy amit találtam, azon egy rostéllyal több van. Tehát irány a generátor-javító. A probléma csak az volt, hogy az autót vasárnap szedtem szét. Tehát hétfőig várni kell. A kocsi egy hét szabadnapot kapott. A generátor javításánál ismételten mélyen a zsebünkbe kellett nyúlni, de hát ez egy ilyen hobbi. A vadonatúj generátorral körül-belül 1-2 hétig ment, aztán úgy döntöttem, kicsit hagyom pihenni is. Hiszen a vásárlástól számítva megtettem vele majdnem 20 ezer kilométert és mint jó autó tulajdonos a rendszeres olajcserére oda szerettem volna figyelni. Az olajcsere meg is történt, de a járművemet még egy napig nem mozdítottam meg.

Aztán egyik este hazaérve nagy meglepődésemre a kocsimnak hűlt helyét találtam a kertben. Aggodalommal töltött el, hogy a drága kis autóm, amit éppen kezdtem megszeretni és szívembe zárni, hirtelen eltűnt. Estig vártam, hátha valamelyik családtag vitte el és visszajön vele. De hiába. Csak édesapám öreg Volvojának hangját hallottam. Apum belépett az ajtón és megkérdezte, hogy hol a kocsim. Erre a kérdésre nem tudtam mit válaszolni, mert én magam se tudtam. Az öregem szájára kaján vigyor görbült. Ekkor már gyanakodni kezdtem. "Ne nagyon keresd, még egy jó ideig mert lakatosnál lesz". Szerintem soha az életben nem voltam megkönnyebbültebb, mint akkor. Közel két hónapig nem is láttam a kocsim, de híreket hallottam ritkán róla.Az a horpadás amit az előző résznél megemlítettem, úgy keletkezett, hogy a kocsi eleje közelebbi ismeretséget kötött valamivel, ennek következménye pedig az lett, hogy a jobb első sárvédő alatt szinte minden ki volt rohadva és törve (a nyúlványok hála istennek nem sérültek). De a végeredmény viszonylag jó lett. Emellett a küszöbök is ki lettek cserélve és meg lett szépen csinálva az alja.

Egyszer, mikor éppen mentem be a kapun, láttam, hogy szeretet autóm visszatért hozzánk. De ez nem tartott sokáig. Mert sajnos lejárt a műszakija. Így hát elvittük egy autófényezőhöz, aki lefestette a küszöböket és egyúttal műszakira is elvitte. Amikor ismét egy hónap eltelt és visszatért, úgy gondoltam, hogy végre elkezdhetem használni hosszabb utakra is. Így hát majdnem egy teljes évig használtam a kis kedvencemet. Addig nem is volt vele probléma míg el nem vittem lemosni a motort, mert közben egy szelepfedél tömítést cseréltem, és sajnos szépen ráégett a blokkra az olaj.

Akkor vettem észre hogy valami nem stimmel a motorral. Mintha valami olyan állna ki belőle, aminek semmi keresnivalója nincs ott. Nagyon meglepődtem, mikor rájöttem, hogy az a valami egy parafadugó, de ezt a majd a következő írásomnál.

Az eset pár hónapja történt. Használtautó.hu-s kalandozásaink általában következmények nélküliek, de néhányszor beleszaladunk valamibe, ami előhozza belőlünk a legrosszabbat: az impulzusvásárlót. Robogókat pedig talán sokkal, de sokkal régebb óta nézegettem az oldalon, minthogy abban gondolkoztam volna, hogy autót vásárolok.

Ha kicsit messzebbről akarnám indítani a sztorit, onnan kezdeném, hogy nem sokkal azután ültem először robogón, hogy megszereztem az autós jogsit. Persze, már előtte is nyálaztam a mindenféle sportrobikra, mert a középiskolában a menőbb srácoknak már 16 évesen Aerox-uk, SR-50esük, vagy Gilera Runnerjük volt (persze, a sokkal szofisztikáltabbaknak Schwalbéjuk vagy S51-esük, esetleg Jawa Mustangjuk. Bele is tanulhattak a szerelgetésekbe egyhamar.), a tinilányok bugyiját nyirkosítandó, és a vidékről való bejárást megkönnyítendő. Irigy voltam, mint a kutya, mert lássuk be, a motorozás - körülbelül bármilyen válfajában, - egy kurva snájdig dolognak tűnik ám egyszeri földi halandó számára. Az is.

Nekem nem adatott meg, hogy sajátom legyen, egészen sokáig, de amint megszereztem a B-s jogsit, megnyílt az út afelé is, hogy legalább vezethessek ilyen kis mákdarálókat. Legelőször keresztapám vitt el minket robogóin, így első körben kétfajtát is kipróbálhattam: a járműparkja ugyanis egy négyütemű Honda Today-ből, valamint egy elég leélt, kétütemű Suzuki Katanából állt. Nyilvánvaló, előbbi kényelmes utazós tempóra volt belőve, lassú volt, de modern, míg az utóbbi egy sokat látott, viszonylag dinamikus és robbanékony roncs szerepét töltötte be. Később néhányszor kölcsön is kaphattam a Today-t suttyomban, amikor autó híján, és más opció nem lévén kellett valami, amivel az iskolából a magántanárhoz tudtam jutni. Első megrázkódtatásaim már ekkor megkezdődtek.

Össz-vissz két alkalommal kaphattam meg a Today-t, ami elég is volt ahhoz, hogy utána évekig ne próbálkozzak a formációval. Ez annak volt leginkább köszönhető, hogy már akkor sem volt semmi tapasztalatom egy motorizált sámli vezetésével, ezért leginkább azt vártam, hogy bicikliként fog viselkedni. Nyilvánvaló azonban, hogy a nagyobb tömeg okozta nagyobb lendületet kisebb kerekeken, taknyos úton megfogni pontosabb gépismeretet és több képzettséget kíván. Így eshetett meg, hogy az első komolyabb telizöldes kereszteződésnél, szemerkélő esőben, ötvenről nem igazán sikerült a tervezett hosszon megállni, aminek köszönhetően hollywood-i stílusban csúsztam be a útelágazódás (nehéz szó!) kellős közepébe (egy jobbra kanyarodó rabomobil elé). Az egyetlen szerencsém az volt, hogy a reggeli csúcsforgalomban hiába volt minden zöld, az egész kereszteződés szinte teljesen beállt, megteremtve nekem azt a légüres bukóteret, amibe befarolhattam anélkül, hogy ráállt volna a nyakamra egy kisbusz.

Szóval viszonylag hamar megvolt a beszarás, és ez az élmény sokáig velem is maradt. Kellett a Pestre költözés ahhoz, hogy újra komolyabban felmerüljön a kissé alulmotorizált kétkerekű járműtípus, mint figyelemreméltó opció. Ennek a legnagyobb szükségét akkor láttam, amikor fél éven keresztül fent laktam Sashegyen, ahova körülbelül egyetlen egy busz vitt fel, ami általában 20 percenként járt. Ilyenkor mindig rimánkodtam valami gyors és kicsi közlekedési eszközért, mert lényegesen lerövidítette volna hazautamat.

A robogózást amúgy is fontolóra venném bármelyik embertársam helyében, mint a városi közlekedés egy potenciális kompromisszumát. A belváros úthálózatain történő helyváltoztatást lassan így is pokollá teszi (ha ezt már nem lehetne eleve annak nevezni), hogy több autó van, mint júzer. És a városon belül, legalábbis véleményem szerint, az esetek 70%-ában amúgy nem lenne szüksége az embernek arra, hogy autóval menjen, simán meg tudná oldani robogóval is. 

Ennek megfelelően aztán rengeteget nézegettem az eladó mofákat Budapest vonzáskörzetében (is). Persze nem is én lennék, ha nem lennék idióta, úgyhogy általában a "veterán" rubrika is bepipálásra került. Közben persze már leköltöztem a hegyről, aztán ráadásul egy autót is vettem (nem, nem napi munkába járós, hanem projektautó, a városban még mindig busszal járok), de még mindig megvolt bennem az, hogy városban egy robogó valahogy sokkal kényelmesebb lenne. Aztán egy, a BKV-bérletemet benyúló automata végleg egy használt segédmotoros kerékpár kezei közé lökött.

A hahu-t görgetve, egyszer csak elémugrott egy japán csettegő, nevesen egy Honda Vocal 50-es. 1983-as gyártás, négyütemű, budapesti, robogószinten viszonylagosan nevetséges áron. Telefonáltam egyet, szereztem egy kölcsön bukót, és pár nap múlva kitömegközlekedtem hozzá Kőbánya-külsőre. 

Az eladó pali barátságos volt, mehettem is egy kört a géppel, és máris előjöttek a PTSD-s emlékek korábbi robogózásaimról. Elkezdett remegni a lábikó, rohadt instabilnak éreztem magam mind egyenesben, mind kanyarban, mintha folyamatosan össze akarna szakadni alattam a szerkezet. Jobbra kanyarodáskor némi csattanást is hallottam, de nem sikerült lokalizálnom a zaj forrását. Persze, a tulaj mondta, hogy régi a gépsas, olajat önteni kéne bele, mert kicsit eszi, karbit érdemes lenne beállítani, mert ingadozik az alapjárat, illetve elég takony módon volt ráhenkölve egy utólagos hátsó lámpa. Az egész eléggé patinásnak nézett ki, de nem eresztett látványosan levet semmijéből sem. Az persze látszott, hogy az elmúlt nagyjából tíz év alatt én se robogóztam, mert már a beindításához is segítség kellett (húzd be a kuplungot, gyökér!).

Alkudtam egy meredeknek gondolt összeget, megírtuk a szedett-vetett adásvételit, csepergő esőben (figyeltek?) megkötöttem mobilon a biztosítást, aztán felvettem a sisakot, és egyből éreztem is, hogy a tokámtól a bokámig fut a jeges rémület: én itt most egy, az átlagnál jóval kisebb méretű japán, műszaki állapotában inkább kevésbé feltérképezett öreg szarral próbálom meg sorskísértés-szerűen átszelni a várost, minimális, kerekítve abszolút zéró tapasztalattal. Az eddigi posztokból is lejöhetett, hogy Martin Riggs-i vehemenciával vetem bele magam az öngyilkos küldetésekbe, de abban a pillanatban kicsit úgy voltam vele, hogy nincs az a mélydepresszióval fültövön öntött halálvágy, ami indokolná az előttem álló röpke túrát.

Első utam a legközelebb benzinkútra vezetett, ahol el is kezdődött a Benny Hill-szerű kálvária. Az ülést felnyitva, és a tanksapkát levéve ugyanis realizálódott, hogy a tankba beépített, keresztirányú fém pálcika/rudacska/lófütty tökéletesen megakadályozza, hogy akár csak néhány millimétert is be tudjam csúsztatni a töltőpisztolyt a tankon belülre. Ennek köszönhetően a tankolás  inkább nézett ki úgy, mintha egy földön álló, szűk szájú műanyag flakonba akarnál belepisilni. Rá is bíztam inkább a helyi erőkre a tankolást, nem szerettem volna én lenni az, aki Zoolander módjára locsolja szét a flaszteren a kőolajszármazékot.

Miután kedves segítőm kínkeservesen koppra töltötte a háromliteres tankot (!), én meg kifizettem a nagyjából nyolcszáz forintos számlát, a hátamon már vízipólót játszhattak a bolhák, úgy szakadt rólam a víz. Gondoltam, ennyi szerencsétlenkedés után csendben el is húzok a helyszínről, de a tapasztalatlanságom tarkón legyintett. Ugyanis, az UTÁN próbáltam leborítani a robogót a tankoláshoz előzőleg sztenderre állított állapotából, miután beindítottam. Ezt viszont sikerült azzal a nem túl szerencsés dologgal kombinálnom, hogy nem húztam be a féket közben. Így, amint előrebillentem, sikerült meghúzni a gázkart is, aminek következtében a robogó kapásból egykerékre állt a kezeim között, és csak a csodának köszönhető, hogy nem repült ki belőle, egyenesen bele a benzinkút spar-jának kirakatába. Ehelyett három ügyetlen előrelépéssel és a gázkar elengedésével sikerült visszaejtenem a robogót, rá a jobb lábszáramra, a kúton állók legnagyobb megrökönyödésére. Esküszöm, még a lekicsinylő tapsokat is hallottam a sisak alatt, megjegyzem, teljesen jogos lett volna.

Ehhez képest a XI. kerületbe való megérkezés már aránylag eseménytelenül telt, csak a konstans halálfélelem kísérte végig a metrópótló buszok és az óriásinak tűnő Fiat Cinquecento-k árnyékában. Amikor a munkahelyemnél leszálltam a robogóról, és leállítottam, egy percig csak csöndben ültem, elmormogva néhány köszönetet a védangyalomnak, hogy nem haláloztam el azonnal.

Ezek után néhány napig a telephelyen állt a robogó, kollégáim megcsodálták, mentünk vele rengeteg kört a parkolón belül, mindenki kipróbálta, aki ki szerette volna, Döme szerint életem legjobban elköltött forintjai voltak, de én kábé az ötödik perctől megbántam a vételt (meglep ez valakit? :D ). Aztán csak rávettem magam, hogy hazavigyem, hiszen onnan lesz könnyebb a szerkezettel munkába járni, mint a munkahelyről. Persze, akkor is esett az eső, szóval a Szent Imre Kórház sarkánál sikerült kanyarodás közben majdnem eltaknyolni a kereszteződésben. Újabb vízleverés, újabb remegés hazáig (addig még a Bartók Béla úton át kellett hajtanom egy vizesárkon is ráadásul), letettem, és megint úgy voltam vele, hogy akkor most egy hétig inkább nem nyúlok hozzá.

Szerencsémre az azt követő pár hétben szar is volt az idő, mindig volt kifogásom, hogy ne használjam, de aztán megérkezett a vénasszonyok nyara szeptember elején-közepén, úgyhogy elhatároztam, teszek egy kísérletet, és bemegyek vele dolgozni. Persze, előző nap megint esett, taknyos volt az út, úgyhogy a Budafoki és a Szerémi sarkán meg is történt, aminek meg kellett történnie. Elindulva a lámpától, kis ívben kanyarodtam, kis tempóval jobbra. Ilyenkor a gyalogosokat is ráengedik az útra, elém is léptek, úgyhogy megpróbáltam lassítani. Viszont, újfent tapasztalatlanságomból adódóan, ezt első fékkel tettem meg. Ennek pedig az lett az amúgy kitalálható következménye, hogy az első kerék alámbukott, aminek köszönhetően én meg a földre. A közelben lévő autósok az landolást 7.9-es átlaggal értékelték, mert kicsit nagyot csobbantam becsapódáskor. A Honda Vocal előnyeit kihasználva (nevesül rohadt könnyű, papíron elvileg 45 kg) letéptem az útról, majd megnéztem a sérüléseket. Szerencsémre a testiek kisebbek voltak, mint a lelkiek.

A munkahelyre érve aztán láttam, hogy kicsit koszosabb vagyok, mint először gondoltam, úgyhogy egy új póló vásárlása után megszületett az elhatározás: ez jelenleg nem az én műfajom, jobb, ha megválok a cucctól, mielőtt az válik meg tőlem. Hirdettem is nagyjából egy hónapig, mire Nógrád megyéből sikerült rá vevőt találni. A jelöltek körbeszaglászták a masinát, tettek rá néhány megjegyzést, aztán alkudtak, én engedtem, bedobták a kisteher csomagtartójába, és eltűnt a szemem elől. Óriási plusz, hogy most láttam először robogót bikázni embereket. Nem az első járművem, amit kellett (igaz, Céda?), úgy tűnik, ez a pecsét sokáig el fog még kísérni. Ja, és az adásvételi megírása közben elkezdett cseperegni, tökéletesen keretbe zárva kapcsolatunkat a kis döggel.

Továbbra is tartom, hogy a robogózás egy tökéletes opció, és hogy a motorozás menő. Amit megtanultam, hogy tapasztalatlanul ne nagyon csináljak ilyet, mert hamarabb fordulok be a villamos alá, minthogy kimondanám, hogy Óperencia. Nem adtam ám fel arra tett kísérleteimet, hogy vagány legyek, és amint megint jön a jó idő, az a terv, hogy el is kezdhessem a felkészülést erre. Addig is, olvassatok minket, és keressetek Facebook-on!

14 éves koromban láttam az első olyan autót amiről már akkor tudtam, hogy nekem ilyenem lesz. Akkor is volt már otthon egy Volvo-nk, amit nagyon imádtam és imádok mai napig is. Anyum második autója is érdekesség kedvéért egy ritka sedan Volvo, ami idén ünnepli 35 éves születésnapját. Arról kicsit később, de szintén fogok írni. Ebben a posztban egyelőre csak a mostani projektemről lesz szó.

Mikor 16 éves voltam, elkezdtem gondolkozni, hogy milyen lesz a leendő automobilom - de a választásom az itt már ismert típusra esett, egy Volvo 340DL-re. 17 évesen, amint a kínok kínját is megélve megkaptam a jogsim, már bújtam is az internetet egy olcsó, de mégis megbízható típus után keresve, amit könnyen fent lehet tartani. Sok autón gondolkoztam: Trabant, Wartburg, Opel, de ezek mind kiestek. Egyik este éppen egy Facebook csoportot nézegettem, amikor is feltettek néhány sort az autóról, de képet nem csatoltak hozzá. Ezen eleinte sokat gondolkoztam de végül is eldöntöttem, hogy kérek pár képet az autóról, és majd meglátjuk.

A szüleimet hosszú győzködés után végül sikerült rábírni arra, hogy menjünk el és nézzük meg a kicsikét. Amikor a találkozó helyszínére értünk, egyből kiszúrtuk, hogy hol van. Apám első megjegyzése, (amit a mai napig a fejemhez vág) hogy neki ez a hatchback verzió nem tetszik, úgy hogy felejtsem el a kocsit. A tulaj azt mondta, hogy ő a második ember, aki a kezében tartja a forgalmiját a kocsinak, és hogy az előző tulaj egy idős bácsi volt.

Körbejártuk a kocsit, egyből észrevettük, hogy a szokásos helyeken (küszöb és az emelési pontok) bomlanak, ezek mellett felfedeztük egy pici horpadást a bal első sárvédőn, és hogy be van törve a jobb hátsó lámpa, amit egyszerűen celluxszal próbáltak orvosolni.

A horpadás. Na igen, egy kicsi esztétikai csúfság ami később óriási fejfájást követett. Amint az később kiderült, hogy ez kicsit sem olyan, mint amit vártam, mert sokkal rosszabb. A kocsival ezen átnézések után elmentünk a tulaj házához és nagy meglepetésemre megvettük a gépet. Hazafelé észrevettünk pár dolgot az autón, amit a lakáshoz érve szinte azonnal orvosoltunk is. A magas alapjáratot azonnal levettük, és a kipufogót is egy autószerelővel beszereltettük.

Akkor nem is sejtettem, hogy a legrosszabb még csak ezek után jön.

Az első fél évem szörnyű, sőt borzalmas és pénztárca ellenes volt vele. Az összetákolt sportlégszűrőt az első hétvégén le is kaptam, és helyére gyárit tettem. Ezt követte a szokásos olajcsere váltóban, motorban, difiben, gyakorlatilag mindenhol. Aztán egyszer levettük a kardántengelyt, hogy megvizsgáljuk, milyen állapotban is van. Maradjunk annyiban, hogy az idő vasfoga nagy nyomokban nem kímélte. Aztán következett a féltengely gumiharangok cseréje.

Az első próbautam vele amit soha nem fogok elfelejteni: leesett a kardánom. Az érzést senkinek nem kívánom, amikor lehozzuk a kocsit a garázsból, és hiába tesszük be sebességbe, az istenért se akar menni se előre, se hátra. Az ember ilyenkor a legrosszabbra gondol. Tuti, hogy a váltó. De hála istennek csak a kardántengely ijesztett meg rendesen.

A második vezetési próbálkozás már jobban ment vele. Ki bírtam vele menni egészen Érd szívébe, ahol is a jelenség ismét előjött. De ezúttal nem a kardán volt. Ekkor a friss jogsival következett az első vontatásom, egészen hazáig, ahol lekaptuk a váltót és átvizsgáltunk a difit, de egyikben sem találtunk hibát. A végén már nagy kétségbe esésemben megnéztem a féltengelyt, hátha az hiba forrása. Naná, hogy az volt a ludas. Úgyhogy pakolhattuk vissza a váltót. Ezek a szívatások mentek fél éven keresztül, a végén már kezdtem hozzászokni.

Kezdett alapfelszereltség lenni a villás- és a csillagkulcs a kocsiban. De meg kellett barátkoznom azzal a gondolattal, hogy nincs más, és nem is lesz egy ideig. Aztán azt vettem észre, hogy szép lassan a problémák előbukkanásának gyakoriságai csökkenni kezdtek. Majd szinte el is múltak. Ilyenkor felteszi a kérdést az ember, hogy mit csináljak rajta, hogy én is jól érezzem benne magam, és nekem tetsszen? Akkor jött egy isteni ötlet. De ezt majd a folytatásban.

Kicsit össze kellett szednem az utóbbi időkben a gondolataimat, ugyanis a legutóbbi bejegyzés ott ért véget, hogy visszakaptam Lackóéktól a Volvo-t, amiben most már működő bypass üzemanyagrendszerrel együtt bekerültek olyan apróságok, mint a kilométerspirál, normális biztonságiöv-heveder, és még arra is jutott idejük, hogy kicsit szépítsenek a külső műanyagokon, így az ronda szürkéről kicsit kevésbé ronda fekete lett (ezt lehetett kihozni hozott anyagból). Ez azonban mind augusztus közepén történt, és ha ránézünk annak a posztnak a dátumára, illetve ezére, felmerülhet a kérdés, hogy mi az isten is történt azóta. Megnyugtatok mindenkit, dolgok, azok történtek, csak inkább sok apróság, ami külön-külön talán szóra sem érdemes, így pedig nehéz kontentet létrehozni belőlük.

Nem adtam ugyan határidőt Lackóéknak a szerelésre (lett volna pofám? Gyakorlatilag az életemet mentették csak meg, ha akartam volna, se lehettem volna ennyire gyökér), azért reméltem, hogy augusztus 20-a előtt át tudom venni Cédát tőlük. Ennek oka az volt, hogy terveim voltak vele: ha már a legutóbb nem jött össze a szerzeménybemutatás, a nemzeti ünnep közelébe tervezett családias nyaralásra a Volvo-val terveztem megjelenni. A kihívástartalom a hazajutáséval azonos, ugyanis a helyszín Rakamaz volt, és az elérhető legnagyobb tempót, illetve a legutóbbi fiaskót tekintve úgy döntöttem, hogy kihagyom az autópályázást. Nem szerettem volna még egy lerohadást a leállósávban integetve és könnyeket potyogtatva vállalni, inkább az isten háta mögött vezető főúton, ahol csak jó esetben lehet térerő, gondoltam én. 

Persze a rakamazi túra előtt azt terveztem, hogy kicserélem a hátsó lámpákban az izzókat, ugyanis észrevettem, hogy elég hektikusan világítanak. Mármint, két oldalon két különböző világításképet kapok, más-más szegmensei világítanak a lámpáknak. Ráadásul ezek közül néhány a hátsó ködzárófény, amiket valahogy még csak ki sem tudok kapcsolni. Kinéz még egy kör az autóvillamosságisnál, ugyanis még mindig fennáll az a korábban általam említett tény, hogy a fényszóró-kapcsoló 0 állásában is világít az összes fényszóróm. Ez a modern autókban már szinte biztonsági feature mostanság, én viszont a 30 éves Volvo-mnál nem örülök neki, mert nem igazán ez a gyári beállítás.

Szerencsére a hátsó izzókat kicserélni nem egy túl bonyolult művelet, nekem mégsem sikerült teljesen megugranom. Hozzáférni tényleg könnyű, és sikerült is, a probléma inkább az volt, hogy a webshopból a típushoz rendelt izzók bajonett-zárjának pöckei két külön tengelyen voltak. A bent lévő gyáriak meg egy tengelyen elhelyezkedő pöckökkel rendelkeztek, és az izzófoglalat is inkább ezzel a megoldással mutatott kompatibilitási hajlandóságot. Kettőt azért így is sikerült beleerőszakolnom a foglalatokba, hogy utána konstatáljam, hogy még mindig nem ezek világítanak, hanem azok, amiket nem piszkáltam. 

Hanem, ahogy ezen megfigyelésem után szomorúan megpróbáltam levenni a gyújtást az autóról, érdekes dologra lettem figyelmes. Pontosabban egy olyan problémára, ami eddig nem fordult elő: a kulcs kihúzása után is járva maradt a motor. Ez nem éppen a legnormálisabb dolog, ami történhet, jól gondoltad. Lányos zavaromban, illetve a motor felépítésének ismerete nélkül egy módot láttam csak a leállításra, a lefullasztást. Tudtam, hogy ez fájdalmas egy procedúra lesz, és az is lett, bár nem történt semmi kár. Később ugyan megtudtam, hogy történhetett volna, mert ezt a fajta leállást a csőtengely nem éppen preferálja, könnyen megadhatja ilyenkor magát, és nincs az az isten, hogy én valaha is bontottat, vagy akár csak utángyártottat találjak.

Mindezek ellenére eljött a nap, el kellett indulni Rakamaz felé. Körülbelül 250-270 kilométer, a GPS már indulásnál háromórás úttal számolt. A kis naiv. Persze, hiszen azt hiszi, hogy 90-es táblánál 90-nel fogok menni. Ez mondjuk nem csak rajtam múlott, tényleg, Céda meglepő módon tartani tudta ezt a tempót minden nagyobb probléma nélkül. Egyszer ugyan egy kisebb meglepetéssel szolgált: egy baleset miatt egy kisebb kerülőt kellett tenni, és amikor újra kiérhettem a főútra és 90-re gyorsíthattam volna, négyesben, gyorsítás közben történt egy apró torpanás. A másodperc századrésze alatt vert le a hideg verejték: itt megint géphalál lesz. Pillanatok töredéke alatt futott le, miféle dolgokhoz lehetne nyúlni (magamon kívül), ha itt megint megmakkan a technika, és mentésre kell, hogy sor kerüljön. Azonban a pillanatnyi torpanás után ugyanaz a jókedvű dízelkerregés folytatódott, miközben vígan szaladt a mutató a kilencven felé.

Mondanom sem kell, az amúgy négy és fél órás út (ha idáig azt is gondolnád, hogy nem) feszült figyelemmel telt. Minden egyes kilométer folyamatos feszültség, az ember egész úton azt várja, hogy mikor kotlik meg alatta a gépsárkány, mikor fajul pillanatok alatt egy gyanús zörgés vagy egy furcsább szag azonnal szétzuhanásig vagy a műanyagok és szövetek lángba borulásáig. A múltkori lerohadás óta elveszett a bizalmam, bár tény, hogy az én hülyeségem volt eleve az egész probléma kiváltó oka. Mégis, a bizalmatlan férj feszültségteljességével figyeltem minden apró zajra, szagra, villanásra, amit be tudtam fogadni a karosszéria elemeinek információáradatából.

Céda ennek ellenére lehozta a Rakamaz felé tartó utat, rokonaim megcsodálhatták, megköpdöshették, és utána vissza is indulhattam vele, ami hasonlóan eseménytelenül telt, egészségügyi okok miatt már autópályán. Nem sokkal ezután pedig megint elindultam vele hazafelé, majd vissza, és ezek az utak is teljes mértékben problémamentesen lezajlottak. Igaz, rettentő hosszúak, és emellett botrányosan idegőrlőek is voltak. Mégis, Céda kezdett úgy viselkedni, minden hibája ellenére, mint egy autó, amivel kellő türelem mellett viszonylag messzi távolságokba is el lehet merészkedni.

Közben Balázs kollégának köszönhetően kaptam bontott bal hátsó kilincset is, és mellé az instrukciókat a kicseréléséhez, valamint jókívánságokat magához a művelethez, mert állítólag olyan dologból kell hozzá rengeteg, amivel elég csehül állok: türelem. Balázs az átadáshoz stílszerűen saját 340-esével érkezett meg. Mármint az egyikkel, mert több is van neki.

Rapid módon meg is érkeztünk a szeptember elejéhez, ahol is egy hirtelen ötlettől vezérelve Döme felvetette, hogy ugorjak le hozzájuk Zamárdiba, és megcsináljuk a Volvo küszöbjeit is, ha már ő úgyis nekiugrik a Skodájának. A botrányos melegbe másnaposan levezetni Balatonra érezhetően mínuszos irányba akarta elvinni a hozzáállásomat, de a baráti társaság melletti értéknövelés ígérete végül autóba ültetett. Az egyetlen, ámde ordasnagy probléma megint abból adódott, hogy nem igazán néztem körbe az autót az utóbbi néhány hétben.

Így tíz perccel a Zamárdiba érkezésem után szomorúan kellett tudomásul vennem, hogy ezeket a küszöböket bizony nem fogjuk némi felcsiszolással, festegetéssel és rücsizgetéssel gyárihoz közelire visszavarázsolni. Úgy szét vannak rohadva ugyanis, hogy helyenként már rendesen lyukasak, nem csak felületi, anyagszéli átrohadgatások. Hab a tortán, hogy egy viszonylag nagy lyukat is észleltem a jobb első doblemezen. Nem mernék nagy tételben fogadni rá, de nekem úgy rémlett, ilyen probléma nem tűnt fel, amikor ezt az autót a megvétel előtt körbenéztem. Most már mindegy, a küszöböket kicsit megcsiszolgattuk a nagyobb rohadásoknál, Hammerite-tal megnyalintottuk, aztán fújtunk rá egy kis alvázvédőt, hátha így legalább tovább nem rohad már nagyon. Át kell gondolni, mi lesz ebből, mert őszintén szólva, nincs kedvem egy lakatolás árát még rákölteni a kis vörösre.

Döme leszedte a felesleges elemeket a Skoda küszöbjeiről, egy-két felületi rozsdácskát kijavított, megkóláztunk, meguzsonnáztunk, aztán megköszöntem a segítséget, és csalódottan visszagurultam Pestre. Céda, Céda, te mindig tartogatsz nekem valamit, végtelen szopórollerednek még lehet, hogy csak nagyon az elején tartok. Nem tudom, mi lesz a sorsod, de egy valamit már biztosan elhatároztam: nem én leszek az, akinél OT-s rendszámot kapsz, az kurvaélet.

Tény azonban, hogy még mindig csak szeptember elején tartunk, és azóta azért megestek még dolgok. Hogy mik? Ha követed a blogunkat, nem fogsz lemaradni semmiről :)

Legutóbb ott hagytuk abba a Volvoval történő szopáscunamit, hogy Patóék felapplikálták a főtengely-ékszíjtárcsát, és ha már amúgy is ott volt, gyorsan kicserélték az aksit. A dolog pikantériája, hogy számomra kicsit sürgős volt a dolog, ugyanis úgy terveztem, hogy a kis gyösszel megyek ki az autóbuzéria helyi Mekkájára, a Hungaroring Classics-ra.

Ah, a Hungaroring Classics... Regényeket lehetne megtölteni vele, ódákat lehetne zengeni róla, remegő lábakkal fogok mesélni az unokáimnak minden egyes pillanatról, amit ott átéltem. Pláne azért fognak remegni, mert valószínűleg addigra hadi drónokkal fogják levadászni azokat, akik szájukra veszik a belső égésű motorok szókombinációt. A Hungaroring Classics olyan, mint a Perseidák átvonulása, mint amikor a Vénusz és a Szaturnusz fényszögei hatvanöt fokos szöget zárnak be a Neptunusz gyűrűivel, megnyitva ezzel a pénzcsakrákat. Isteni, páratlan, mindenkinek látni kell, aki egy kevés vonzalmat is érez az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek stílusa iránt, és még esetleg szereti is az autókat. Olyan hangok, illatok, látványok fogadják az embert, amit itthon elég ritkán hallani, szagolni és látni. Egy helyi Goodwood, ki tudja, lesz-e még, de ha igen, próbáld ki mindenképp, megéri!

Annyit azonban hozzátennék, mintegy side note-ként, hogy nekem az idei valahogy nem jött be annyira, mint a két évvel ezelőtti. Pedig akkor azt hittem, hogy na majd a következőre tényleg elkezdenek durrogtatni a nagy ágyukkal, de nem, idénre valahogy mintha fékezettebb habzású lett volna az egész. Persze profin meg volt szervezve, gyönyörű autók álltak a parkolóban és a paddock-ban, mégis, mintha két évvel ezelőtt különlegesebb lett volna. Akkor több olyan autót is fel tudtam sorolni, amitől igazán benedvesedtem alsónemű tájékon, idén valahogy ebből kevesebb volt. Plusz, hiába érzem úgy, hogy bármelyik páros testrészem felét eladnám egy elsőgenes 911-es Porsche-ért, ha van belőle két tucatnyi egy helyen, valahogy elég hamar unalmassá válik.

Erre az eventre vártam tehát, hogy elkészüljön a Volvo, de a pénteki nap délelőttjére sajnos ez nem történt meg, úgyhogy kénytelen voltam busszal kimenni Mogyoródra. Délután azonban befutott a hívás, hogy kész van, megcsinálták, ne haragudjak, jöhetek érte. Mivel még csak szabadedzések voltak, és már mindent kétszer körbefotóztam, elindultam hát a kis vörösért.

Vasárnap már ki is tudtam vele sederinteni a Hungaroringre a Volvo-val. Persze, ez volt az első igazi próbakör vele azóta, hogy a kötelező szervizek miatt parkolópályára kényszerült. Szokásához híven nehezen indult, és utána is csak a szokásosakat hozta, de végül is lejutottam vele, bár feltűnt, hogy a műszerfalon lévő akkumulátor jel, avagy a töltésjelző többnyire világít. Persze, kisebb huplikon néha elaludt, de aztán megint előjött. Mi az isten?  Hiszen most lett végre kicserélve a tárcsa, amin keresztül a hajtást kapja a generátor, miért nincsen töltésem mégsem? Mire kiértem a pálya parkolójához, már nehéz gondolatok gyötörtek. Mi lesz, ha mire kijövök az eseményről, nem fogok tudni elindulni vele haza? Hogy a tökömbe jutok vissza Pestre? Ki húz oda? Ki jönne ki értem? Jesszumpepi.

Gondterheltségemet tetézte, hogy domboldalra állítottak a parkolóban, ráadásul kavicsosra, ami nem bizonyult a legjobb ötletnek. Akármennyire húztam, cibáltam a kézifékkart, az autó csak el-elindult kicsit lefelé, mígnem egy instabil nyugalmi ponton csak meg tudott állni. Kicsit aggódtam, hogy egy erősebb szellentés elindítja lefelé, neki az előtte parkoló Santa Fé hátuljának, márpedig egy ilyen kárt nehéz lenne kimagyarázni, pláne a cechet állni, amikor az egész hátsó lökhárítója többe kerül, mint az én komplett autóm. Nem voltam a nyugalom szigete. Nagyjából kora délutánig tudtam elviselni a gondolataim okozta tortúrát, és miután újfent körbefotóztam mindent kétszer, úgy döntöttem, hazaindulok, amíg még van esélyem, hogy beindul a kocsi.

Nem volt hát más választásom, meg kellett nézetnem a generátort, amit végül a Gazdagréti Autóvillamosságiban tettem meg. Reméltem, hogy meg tudom úszni némi felújításból az egész történetet, pláne, mert a hétvégén már szerettem volna a szerzeménnyel hazamenni. Az autóvillamosságostól azonban nem fogadtak jó hírek. Amit még zúgó fejjel meg bírtam hallgatni, az az volt, hogy gyakorlatilag az egész generátor kuka, olyan állapotban van, hogy nem éri meg felújítani, de szerencsére van saját felújítottjuk készleten, azt beszerelik. Plusz, ha már ott volt, elimináltattam velük a motortérből a csomagtérbe futó földkábelt és a random jack-kábeleket, amik a megboldogult emlékű hangládát támogathatták egykoron. Így is szédültem már, egy új generátor nem olcsó mulatság, nekem végül nagyságrendileg 40 ezer forintnál állt meg a mutatvány munkadíjjal együtt, viszont készen is volt egy nap alatt.

Viszont most már minden készen állt ahhoz a nagyjából 250 kilométeres túrához, amit a hazautam jelentett. Új generátor, új szíjak, új tárcsák, minden hűt, minden forog, minden működik, legalább annyira, ami a haladáshoz szükséges. A tank több, mint félig van töltve, úgyhogy dél körül a Volvo orrát az M3-as felé fordítottam, és megcéloztam a végtelen autópálya-kígyót. A tempó... hát nem vadállati. Inkább azt mondanám, ennél még a gyapjas mamutok is gyorsabban haltak ki. Nem vártam ám semmi tűzijátékot 54 papíron szereplő lóerőtől (ne feledjük, el lett állítva az adagoló, úgyhogy valószínűleg az amúgy sem acélos teljesítménynek nem is kapom meg az egészét), sőt, a gyári katalóguson 140 km/h mint végsebesség van megadva, azért dombon lefelé néha sikerült belenyalni a 130-ba. Igaz, ezt az élmény kábé senkinek nem kívánom, még magának az autónak sem. De ő maga sem kívánta, ez minden porcikáján érződött. Reszketett, mint a kocsonya, a kormány ugrál a kezemben, az egész élmény olyan, mintha most lőnének ki az űrbe egy konzervdobozban. A kormány elkönnyül, a menetszél már szinte be-bekap az autó alá a furcsa ék alakú orrnak köszönhetően, egy leheletnyit olyan érzés, mint amikor ráállunk a bevásárlókocsi végére a Tesco-ban, hogy drifteljünk egy sort a müzlisdobozok között, amíg a barátnőnk vagy édes jó anyánk csirkemellet válogat a hentespultnál.

A lábam volt a tempomat, tudtam, padlóig kell nyomni a gázt, és egy 120-as tempót lehet tartani végig, kivéve dombokon felfelé. Nem gondoltam volna, hogy ilyen lendülettel nem csak román kamionokat fogok előzni, néha elég kellemes érzés volt sokkal modernebb autókat otthagyni belsőből, még ha tudtam is, hogy még a kisebb modern szívó benzinesek is úgy megkúpolnának, hogy csak zörögnék.

Az üzemanyag-szintjelző sokáig meg sem mozdult, szinte csodálkoztam is, hogy még ennek ellenére, hogy gyötröm is, milyen jól fogyaszt. Aztán egyszer csak elkezdett eléggé nyomasztóan lepakkanni a mutató. Már nézegettem, hogy a következő kútig elbírom-e, de mindig úgy tűnt, hogy még az azutániig is. Aztán egyszer csak épp egy Shell kút mellett mentem el, amikor felvillant a lámpa, hogy kevés a delej. Rendben, akkor a következőnél most már ki kell álljak, csak nem lehet messze, átlag 30-40 kilométerenként szoktak kutak lenni, gondoltam. Oh boy, nem tévedhettem volna nagyobbat.

Nem voltam már messze Polgártól, talán az 1000m-es tábla mellett mentem el egy kamiont előzve, amikor egyszer csak  elfogyott a lendület. Hirtelen pánik, mi az isten, mondom, hiszen a mutató még nincs teljesen lent. De az üzemanyag hiányát jelző parancsikon felvillant a dashboard-on, itt bizony kifogyott a manna. Kénytelen voltam elengedni a román kamiont, majd valahogy megoldani, hogy a mögöttem szintén előzésbe kezdő kolléga se nyomjon agyon, és kitereltem magamat a leállósávba. Elakadásjelző ki, indítgatás, semmi. Pánik.

A dolog igazi szépsége, hogy mivel a telefonom is éppen szervizben volt, és a lakótársam kölcsönmobiljával utaztam, egy fia telefonszám sem volt a mobilon. Sőt, nyilván, a saját facebook-omba se tudtam bejelentkezni, mert a kétlépcsős azonosítás sms-ét a szervizben lévő telefonom számára küldik... Lábon lőttem magam a túlzott biztonsággal, most az egyszer. Intenzív pánik.

Szerencsére egy papírra (most mondd meg, micsoda technológia ez a huszonegyedik században!) felírtam Levi számát, mivel úgyis egy biciklit vittem neki Debrecen felé. Persze előtte édesapámat hívtam (az egyetlen, amit tudok fejből), hogy lehet, hogy nem kell ébren megvárnia. Majd az autómentőket egy trélerért, de valahogy pont a Polgári lehajtóra felvezető híd aljában álltam, egyik irányba sem láttam a kilométert jelző táblácskát. Szóval felhívtam Levit, hogy baj van, jönni kéne, Polgár előtt nem sokkal dekkolok, le kéne húzni. Levinek sem volt éppen felhőtlen a hangja, de mondta, hogy akkor elkezd készülni, és elindul értem, valamit kitalálunk. Herebénító pánik.

Levi megérkezéséig is legalább egy háromnegyed óra volt az idő, amit az autópálya szélén kellett volna töltenem, ami nem a hosszú élet prekoncepciója. Vad integetésem, kétségbeesett hadonászásom szinte hiábavalónak tűnt, de legalább néhányan láthatóan jól szórakoztak rajtam, amint visszaintegettek, mikor milyen jelzésekkel megfűszerezve.

Első hazautam nem is alakulhatott volna rosszabbul. Tudtam, hogy én vagyok a hülye, hamarabb kellett volna tankolnom. Sose fordult velem elő még ilyen, de minden kapcsolatba kellenek elsők. Ezen a szűzkeresztségen is átestem, hallelujah. Nem örültem neki. Senki sem örült neki. Egy hülye vagyok. Itt gyújtom fel az egész szart a picsába.

Ilyen gondolatok között vettem észre, hogy egyszer csak lehúzódik egy utánfutós ML Merci. Vártam én, csak nem ezt. Az úr egy kisfiúval volt, az utánfutón tán egy motort szállítottak, már nem vagyok biztos benne. Mindegy is, mert csak az jutott eszemben, hogy vannak emberek az embertelenségben. A kedves úriember megkérdezte, mit segíthet, majd, mivel állítása szerint már ő is járt így, előkapott egy harmincliteres kannát, és adott némi gázolajat, amit beletöltöttünk a Volvo-ba, hátha segít. Nem segített, mert az önindítózások közepette az akku is teljesen lemerült, azt pedig innen nehéz bikázással megoldani. Némi gázolajat öntöttünk a légszűrőbe is, hátha elkapja, de nem sikerült sajnos. Sűrű szabadkozások közepette kelt útjára az úr, nyilván, lehúzni nem tudott az utánfutó miatt, de már ennyitől is meghatódtam. Próbáltam kifizetni az adott mennyiségű gázolajat, de csak megpaskolta a vállamat, és annyit mondott: "Remélem, hamar lekerülsz innen." Meghatódott pánik.

Újabb húsz perc keserves integetés után azt veszem észre, hogy valaki tolat vissza felém a leállósávban. Egy Civices fiatal srác volt, megkérdezte, segíthet-e. Mondtam, hogy ha az M3 Outlet-ig le tudna húzni, iszonyú fantasztikus lenne. Sajnos kötelem sincs, de neki szerencsére volt, gyorsan fel is kötöttük rá a Volvo-t, és lecammogtunk az outlet melletti benzinkútig.

Nem tudom, kit vontattak már közületek kötéllel, de akit még nem, annak elmondom, mennyire szürreálisan félelmetes érzés. Először is, mivel a te motorod nem jár, de mégis elkezdesz mozogni, olyan, mint valami rossz kísértethajó. A motormoraj nem nyomja el a karosszéria és a műanyag elemek elöregedése okozta zajokat. Plusz egyből beléd áll a gyomorgörcs, mert járó motor nélkül nincs fékszervó sem, ami nélkül teljes testből érdemes csak nekiugrani a fékpedálnak bárminemű lassulás elérésének reményében. Márpedig, lassulni azt kurvára szeretnél, pláne egy lehajtón lefelé az autópályán, amikor a jóisten se tudja, fognak-e egyáltalán a fékeid, a világ legjobb fej embere meg most menti meg a segged egy kábé vatta új kocsival, amit ezek után nagyon nem szívesen zúznál le. Pláne, amikor leérve, a kúton kiszállva észreveszed, hogy nem is egyedül volt, hanem a drága feleségével és a néhány hónapos gyerekükkel.

És ha ez még nem lett volna elég, a srác utána még segített megpróbálni bebikázni, majd betolni a Volvo-t, sajnálatos módon teljesen eredménytelenül. Vettem nekik némi hideg üdítőt, megköszöntem a segítségüket, de nem akartam feltartani őket tovább, így is, egy életre az adósuk lettem. Legalább már nem a leállósávban dekkolok, hanem egy biztonságos benzinkút parkolójában. Ha az életkedvem nem is, a túlélési esélyeim nagyban megnőttek.

Nem sokkal később Leviék is megérkeztek, és még másfél órát elbasztunk arra, hogy életet leheljünk a Volvo-ba, mindhiába. Hiába próbálta Levi lelégteleníteni az adagolót, az istennek nem kapta el a motor az üzemanyagot. Hidegindítóztuk is a légszűrőházon keresztül, ami csak rettenetes felpörgéseket majd leállásokat eredményezett, természetesen hidegen, szóval a végén már onnan is füstölt, ahol nagyon nem kellett volna. Inkább nem erőltettük, megkérdeztem a kutast, hogy éjszakára ott lehet-e hagyni a kocsit a parkolóban, másnap jövünk érte.

Leviék készségesen, és rapid módon elvittek Debrecenig, mert a Campus fesztivál miatt amúgy lett volna programjuk, ezt toldották meg ezzel a lájti előszilveszterrel, amit az én mentésem jelentett. Én pedig vonattal haza. Este hétkor érkeztem meg, ami összességében egy hét órás utat jelent, szemben azzal a hárommal, ami normális esetben lett volna. Nem voltam boldog. Ráadásul az összes történésekről készült képem elveszett.

Másnap Levi haverjával, Lackóval elindultunk vissza Polgárra megmenteni a vörös dögöt. Némi hümmögés után meglett a diagnózis: a beépített kézi pumpa nem kapja fel az üzemanyagot a tankból, valószínűleg azért, mert elszakadt benne a membrán. A megoldás: átmenetileg lekötöttük a pumpát, és a tankból jövő csövet egyből az adagolóra dugtuk. Előtte mind a csövet, mind az adagolót Lackó akkurátusan feltöltötte kézzel tüzelőanyaggal, úgyhogy pár környi behúzás után az Outlet parkolójában újra életre kelt a Volvo! Ezután önerőből lejutott Debrecenig, ahol beállt Lackóék udvarába, mondván, a pumpa, és vele együtt az üzemanyagszűrő lekötése hosszú távon nem egy életbiztosítás, úgyhogy ők majd szereznek alkatrészt és megszerelik.

Én visszavonatoztam pestre, és várhattam egy-két hetet, amíg Levi, Lackó, illetve Adrienn megjavítgatták a dolgokat. Mivel korábban már említettem nekik, hogy egy szett új biztiöv is kéne, mert a jelenlegi elég erőteljesen elkezdett foszlani, abból is szereltek be újat, plusz bekerült a Levi által Svédországból rendelt utángyártott kilométeróra-spirál is. E mellé persze bekerült a nem teljesen gyári, leginkább kínai vérnyomásmérőkre emlékeztető új kézi pumpa és az ezzel működő üzemanyagszűrő. Meglepetésként pedig Lackó egy zsebsárkánnyal némi színt lehelt a szürkére szikkadt lökhárítókba. Ja, és még azt hiszem, le is mosták! Könnyekig hatódtam, srácok!

Nem győzök elég hálás lenni sem a két névtelen hősnek, akik a pályán segítettek, sem Adriennek, Szilvinek, Levinek és Lackónak, amiért képesek voltak elbaszni a hétvégéjüket (meg még utána jónéhány órát a hétköznapjaikból) csak azért, hogy engem megmentsenek Polgárról, és újra járóképessé tegyék Cédát. Mert ez után megkapta várva várt nevét a jármű, aki egyrészt vörös, másrészt pedig hálátlan, és otthagy helyeken (igaz, az én hibámból). Örök hálám mindannyiótoknak, puszi pacsi!

És persze köszönet a Pató Motorsportnak a szerelésekért!

Persze, miután visszakaptam Debrecenből Cédát, még történt egy-két dolog. Ha kíváncsi vagy, kövess minket továbbra is, itt, valamint Facebook-on!

Sziasztok! Összegyűjtöttem nektek néhány képet az idei Hungaroring Classicsról. Lehet, hogy nem a legjobbak, de ha lemaradtál róla, legalább némi képet kaphatsz, hogy legközelebb ne szalaszd el. Jó szórakozást! :)

Ha pedig van egy kis szabadidőd, kövess minket Facebook-on! :)

Reggeli fél nyolc. Éjszaka eleve nehezen aludtam el, sokáig forgolódtam az ágyban, fejemet változatosabbnál változatosabb, de majdnem teljes egészében önostorozó gondolatok ostromolták. Meleg is volt, saját testnedveimben búgócsigázhattam hajnalig. De még ha nem is lett volna meleg, akkor is szügyig izzadtam volna. Hülyeséget csináltam, tudtam jól, már abban a pillanatban, ahogy aláfirkantottam az adásvételiket, beszálltam, és elfordítottam a kulcsot. De ez biztos csak egy rossz álom volt. A hőség ellensége a jó alvásnak, és amikor az ember nem ideális körülmények között hajtja álomra a fejét, előfordulnak rémálmok. Már ha éppen el tud aludni, amiről én nem voltam biztos, hogy megtettem. Nem is álom volt ez, inkább csak a mélyalvás előszobájában előtörő furcsa gondolatsorozat. Még nem alszol, de az agyad már leállít bizonyos funkciókat. Még nem álmodsz, de már úgy érzed, mintha. Tökéletesen tudatában vagy az eseményeknek, felfogod irrealitásukat, talán még bele is tudsz szólni az alakulásukba, de nem tudod leállítani őket. A Nap már besüt a reluxa résein. Másfél millió kilométeres telitalálat, ahogy az apró nyílásokon keresztül becsapódnak a fotonok a szemembe. Mosott szarként kelek ki az ágyból, tekintetem egyből a szoba közepén álló dohányzóasztalra téved. Rajta a slusszkulcs, és a forgalmi. Újra elborít a jeges veríték, tetőtől talpig hömpölyög rólam a víz. Nem álom volt. Megvettem azt a szart.

De hát Martin, miért vettél mégis szart olcsón? Miért nem tudtál még várni, összegyűjteni némi pénzt, és venni valami jobbat? Miért nem vettél Swift-et? Miért nem vettél fel hitelt és vettél egy új autót? Mit gondoltál, hogy fogsz járni, ha olcsó autót veszel? Gyakori kérdések, amik felmerültek szeretteim és közelebbi barátaim körében (néhány kollégában is, de ott legalább volt egy-két ember, aki teljesen megértette a hülyeséget, mellesleg mindkét írótársam is... összehordja a szemetet a szél). Megpróbálnék sebtében megválaszolni párat, hátha segít tisztábban látni, de persze el lehet utána is intézni egy legyintéssel, hogy hülye vagyok, és amúgy a valóságtól ez sem állna távol. 

Nem akartam én szart venni olcsón, csak valamit, olcsón. Ez már tisztázódott talán az előző cikkekben is, de ha számszerűsíteni szeretném, az egésznek úgy ugrottam neki már az elején, hogy az én keretem körülbelül 400.000 jó magyar hungarovaluta, mindennel együtt. Mindennel. Ez alatt nem a vételárat értem, márpedig kezdő használtautó vásárló, érzésem szerint legalábbis, úgy indul neki autót vásárolni, hogy amikor felüti a hirdetőportált, és meglátja a vételárakat, itt meg is áll a számolgatásban, mondván, hogy ez ennyibe kerül majd neki. Hát nem. Én is emiatt nem vettem sokáig semmit, itt álltam meg a számolgatásokkal és fogadtam el az éves BKV bérlet létezésének értelmét. Mert ha autót veszel, először leteszed a vételárat, de az még csak a nulladik kör. Utána még biztosítást kell rá kötnöd, majd átíratnod, ami tartalmazza az eredetiségvizsga árát, majd az új törzskönyvet és forgalmit, illetve a teljesítményadót is, amit meg kell fizetned. Plusz még jön némi gépjárműadó, meg vagyonszerzési illeték, hipi-hopi. Nincs ingyen ebéd, még ha 0 forintos autót is veszel, vagy kapsz, ezek akkor is ráugranak, típustól, gyártási évtől, teljesítménytől függően nagyságrendileg 100-200 ezer forintka máris kiugrik a zsebekből. És akkor még mindig csak ott tartasz, hogy már a neveden van az autó, és kimehetsz vele a forgalomba. De ha biztosabb akarsz lenni a dolgodban, és esetleg nem ismerőstől vetted meg az autót, tehát tudod az előéletét, akkor az első utad úgyis egy szervizbe vezet (persze nagyobb értékű használt autóknál érdemes még a vétel előtt elvitetni és átnézetni egy szakszervizben az autót, hogy ne vegyél zsákbamacskát, ez körülbelül olyan 30 ezer forintnyi kiadás), ahol sebtében átnézeted, illetve kicserélteted a legfontosabb kopó-fogyó alkatrészeket. Ha szerencséd van, ez nem lesz túl nagy kiadás, meg lehet úszni 50-100 forintból egy olcsóbb autónál. Persze minden ilyen összeg, minél drágább, ritkább, erősebb autód van, annál inkább nőni fog az autó értékével többé-kevésbé párhuzamosan. Szóval az ingyen autódra is ráment már 150-350 ezer forint, és akkor még most leginkább olyan autókról beszéltem, amik abba a 400 ezer forintba kerültek volna, ami nekem az össz keretként volt megjelölve. Tehát vételár + bizti + átírás + első kör szerviz. Benne volt ám így a pakliban, hogy ha 150 ezerért veszek autót, akkor arra rá fog szaladni a vételár egy-kétszerese első körben, és ezzel számoltam is. Még akkor is olcsóbban jövök ki, mint egy kicsit drágább, de valószínűleg hasonlóan szétlévő botránnyal, csak az még a nagyobb vételár felett fog megkövetelni magának ugyanannyi ráfordítást, tehát az olcsóbbal még mindig jobban kijöhetek anyagilag, gondoltam (spoiler alert? :O ). Értem én, kicsit utólagos racionalizálásnak tűnik, mintha én eleve így akartam volna leszállni a bicikliről.

Persze ebben rugalmasabb is tudtam volna lenni, ha olyan autó esik be, ami nagyon, de nagyon megtetszik, de kicsit messzebb kell nyújtózni érte. Egy 350-ért árult, hátsókerekes Corolla kombi például elgondolkodtatott egy pillanatra, még úgy is, hogy bevallottan lakatoshoz kellett volna, hogy vezessen az első kör vele. De igyekeztem a nagy lakatolások igényétől mentes olcsó autót venni. Többnyire ezért kerültem a Swifteket is, bár nem csak. Ezek is képesek mára már úgy rohadni, mint az állat, bár a technika alattuk tényleg szinte agyonüthetetlen. A másik, ami miatt nem szerettem volna, hogy volt már kettő is a családban, mindkét nagyszülőmnek, és mi is sokat használtuk családi autóként, én pedig meguntam. Tökéletes közlekedőedény, de nekem nem közlekedőedény kellett, hanem valami kicsit különlegesebb, és mivel úgysem fogok vele sokat járni, mert alapvetően hétvégi kirándulós/projektautót kerestem, nem számított nekem sem a fogyasztás, sem a semmi. A Swift számomra eléggé semmilyen, semleges, neutrális. Nem kívánom, úgyhogy elég hamar le tudtam tenni róla.

A hitel felvételét meg szerintem nem kell túlmagyaráznom. Fiatal vagyok még, előttem az élet, nem akartam egyből eladósodással, tíz éves hitellel kezdeni, és miért is? Hogy vegyek egy új autót, aminek a kapun való kiguruláskor egyből felére zuhan az értéke? Nem volt szükségem autóra, csak igényem, ezt már leírtam szerintem. Csak szerettem volna valamit, ami olcsó, de van, el tudok menni vele néha ide-oda viszonylag problémamentesen, és még élvezem is esetleg egy kicsit. (Mitológiai lények való életben való találkozásával egyenértékű esélyekkel találhattam volna ilyet.)

Na ezekről éreztem úgy, hogy nem nagyon kecsegtetnek, amikor leálltam a Volvo-val a közeli utca parkolójában. Inkább úgy éreztem, hogy megvettem életem anyagi megrontóját, viszont legalább elveheti az autóbirtoklás-szüzességemet. Áteshetek végre a tűz(szűz-?)keresztségen, saját autót birtokolhatok, de már az első pillanatokban éreztem, hogy itt probléma- és eseménymentesség aligha lesz.

Persze, a fent leírtaknak megfelelően, az első dolgom volt időpontot foglalni az eredetvizsgára (persze nulladik dolgom volt megkötni a kötelező biztosítást, nyilván), majd elkezdtem időpontot nézni a kormányirodákban átírásra. Miután kezdeti ijedelmeimet - az átírásra két hét van, de a következő három-négy hétben egyik budapesti kormányablakban sincs szabad időpont ennek megejtésére - a Bocskai úti ablakban egy kedves hölgy szétoszlatta - miszerint nyugodtan bemehetek majd, mert ennek ellenére időpont nélkül is sorra kerülhetek épkézláb időben -, megcéloztam egy egész délelőttös programnak az egész hercehurcát. El is jött a nap, először az eredetiségvizsga, ahol egy óra után mindent rendben találtak, szuper minden. Visszaálltam a munkahelyem irodája melletti parkolóba, majd elszaladtam az okmányirodába, reggel tíz előtt pár perccel. Rapid módon, húsz perc várakozás után negyed óra alatt meg is kaptam az új forgalmit, végre a nevemen is volt minden. Jippijájé. Az egész, biztosításostól, átírásostól körülbelül 90.000 forintomban volt, nem csinálok titkot belőle.

A következő kör a szerelő megtalálása volt. A márkaszervizt hamar kilőttem, messze is vannak, drágák is, és az értékelések sem túl jók, bár az is igaz, hogy ha valaki elégedett, arról ritkán ír kisregényt. Pedig meg kéne tenni amúgy, bátorítok mindenkit, ha valaki boldog a felé nyújtott szolgáltatás minőségével, nyugodtan énekelje meg, mert hasznos információ ez is, nem csak a rossz élmények. Rövid keresgélés után kiderült, hogy a telephely udvarában hátul van egy kisebb autószerelő műhely, egy e-mail váltás után már meg is volt az időpontom oda is. Némi rácsodálkozás, hogy 340-es Volvo-t visznek, de hát persze, megnézik, legalább egyszerű cucc, néha kicsit ők is szeretnek ilyenen dolgozni. Ez az átírást követő csütörtökön következett volna be, és el is jött a nap, álljak oda reggel kilencre, nem lesz gond.

Gond nem is nagyon volt, reggel kilenckor a kocsiban, kulcs elfordít, és jön is a hiba, amit már előre festettek nekem. Beindul a motor, rotyog párat, aztán leáll. Második indítási próbálkozás, ugyanez. Harmadjára elkaphatja a dolgot nagy nehezen, mert alacsony alapjárat mellett ugyan, de járva marad a motor. Jól kezdődik, gondoltam magamban. Oda is álltam a műhely elé, kulcs, forgalmi lead, Patonai László, a szerelő mondja, hogy majd telefonon hív, ha van valami. Így is tett.

Még aznap délben jön a telefon a műhelyből. Elég patent minden, de. Két apróbb problémát fejtettek fel az átnézés közben, az egyik a jobb első kerék gömbfeje, kicsit kiszopósodott, kicserélik, nem nagy ár, mehet. A másik kicsit nagyobb gond. A főtengely-ékszíjtárcsa tönkrement, és újat szerezni belőle körülbelül 50 ezer forint. Ha van. Kicsit megfordult körülöttem a világ. Ez az autó vételárának konkrétan a harmada. Kezdenek kikötözni az ágyhoz, és a félhomályban a gyertyafény által beborított kisasztal sarkában felsejlik egy vazelines doboz. Előbb futok egy kört, mondtam, hátha van valakinek valahol elfekvőben, körbekérdezek. Lászlóék kicserélték a hengerfej-tömítést, a motor- , váltó- és fékolajat, mindenféle folyadékot amit még kellett, vezérlést cseréltek, kicserélték a szíjakat, az üzemanyagszűrőt, visszatették a gyári légszűrőt, miután az előző tulaj belehenkölt egy sportlégszűrőt és a kézi befeszegetésre bízta annak egy helyben maradását. Lelkiismeretesen és gyorsan dolgoztak, megbeszéltük, hogy visszajelzek, ha nem találok tárcsát, és ők is, ha de.

Ment is a nézelődés, neten, csoportokban, sehol semmi. Ugyanezt a motort, ami a Volvo-knál D16-ként szerepelt, Renault-kba is építették, hiszen ezt a blokkot alapvetően a franciák készítették F8M motorkóddal. Volt Renault 9-esben, 11-esben és 19-esben is. Ez egy jó vonal lehet, gondoltam, sőt, autóalkatrész oldalakon párezer forintért volt mindhez főtengely ékszíjtárcsa. Bingó. Megy a telefon, hogy nézzenek rá erre, mert a motor kb. ugyanaz, hátha a tárcsa is megfelel, kicsit jobb lenne árban. Másnap délután jött a telefon, hogy mégsem bingó, mert a Renault verziók végén nincs rajta egy plusz lépcső, ami a Volvo-éban van, mert ez hajtja a vízpumpát is, nem csak a generátort. Zsíz.

A nagy probléma a következő volt: az alkatrész két fém tárcsából áll, egy külsőből, és egy belsőből. Ezek között egy vulkanizált gumi rezgéscsillapító foglalt helyet. Ez a vulkanizált gumi basz azonban elengedte vagy az egyik, vagy a másik, vagy mindkét fémrészt, a működése szempontjából teljesen lényegtelen. Így a motor forgatta a belső részt, a külső rész viszont többé-kevésbé állt, mint a cövek, nem hajtva így sem a generátort, sem a vízpumpát. Valószínűleg nem a hazautamon ment tönkre, amit leginkább az a tény támasztott alá, hogy a vezérműszíj a szokásosnál jobban meg volt feszítve, hogy kicsit egymásra húzza a két tárcsafelet, így, ha a jóisten és a tapadási súrlódás is úgy akarta, néha csak elfordult a külső rész is, hébe-hóba, jókedvében-unalmában csak-csak rá-rátöltve a generátorra. Csoda, hogy le tudtam vele nyomni 200 kilométert vízforralás nélkül.

Miután a Renault-os barbatrükk nem jött be, rábólintottam, hogy Lászlóék megrendeljék a svéd kontaktjuktól a tárcsát. Három nap után jött a válasz, hogy nekik sincs, bocsi. Martint elönti a jeges rémület. Kapcsolatuk nem kezdődik éppen a legjobban a kis vörössel, hiszen a megvétel után nem sokkal máris heteket kénytelen állni parkolópályán. Végül azonban érkezik némi megoldás: nyíregyházán van néhány ismerősöm, akik hasonlóan belezúgtak a 340-es volvókba. Velük felvettem a kapcsolatot már hetekkel korábban, mert mégiscsak az a szép, ha az ember tud osztozni saját elmebaján másokkal. Leviék, nyíregyi ismerőseim, egykori középiskolai, ámbár távoli bajtársaim röhögve ajánlották fel, hogy van éppen eladó komplett blokkjuk az udvarban, és van rajta ilyen tárcsa. Az egész az enyém lehet egy harmincasért. Eleinte nem tetszett az ötlet, hiszen nem tudok hova rejteni egy komplett blokkot, panellakó vagyok, nem vet fel a hely sehol sem. Viszont ez maradt az egyetlen opcióm, és még mindig jobban hangzott, mint az 50-es gyári alkatrész, ami nem is létezett. Úgyhogy Martin elég hamar egy komplett blokk gazdája is lett. 

Leviék a bolt után le is szedték és elpostázták nekem az alkatrészt, amit egészen földöntúli állapotban vittem be a szerelőhöz, mintha a szent grált tartanám, körülbelül. Boldogságomat csak az árnyékolta be, hogy a másfél hét állásban a Volvo aksija teljesen lemerült álltában, amihez lehet, hogy köze lehetett a motortérből a csomagtér felé futó mindenféle céltalan kábelekrengetegeknek. Dömötör segítségével bikáztuk be a parkolóban, de legalább ebben is szerezhettem némi tapasztalatot, meg hát csak be kellett ruházni bikakábelre is. A nagy életrekeltések után be is állt újra a szerelőhöz, közben vettem új aksit is, biztos ami biztos alapon, az is beugrott. Végtére is, most már minden kész elvileg ahhoz, hogy használható legyen legalább a jármű, igaz, László is megemlítette, hogy kerreg a hajtás, valószínűleg cserés lesz a kinyomócsapágy, ami egy hosszadalmasabb folyamat. Én említettem még az adagoló beállítását, mert eléggé el van fojtva szegény, ez is okozhatja a nehéz indulást, de majd ezekre később visszatérünk. 

Közben megbuheráltam az excelt, hogy megnézzem, hol is állunk anyagilag. Kissé elkerekedett a szemem, nem gondoltam, vagy inkább csak nagyon reméltem, hogy ilyen hamar nem érjük el a kiírásra szánt összeghatárt, de tévednem kellett. Két héten belül meg is fejeltük a kijelölt költségkeretet, még egy leheletnyit, de tényleg csak egy hangyafasznyit túl is lógtunk rajta. Nem baj, gondoltam, ez bele volt kalkulálva az eseményekbe, de most már legalább használható lesz a kis gyösz. Nem hiszem, hogy tévedhettem volna nagyobbat ennél...

... matrica is tapadhatna az első autóm hátsó fertáján, mint egy jelzésként a felmerülő előzmények és következmények mementójaként. Bár ezt a kicsinyítést anyám iránt érzett mérhetetlen szeretem és tiszteletem nem engedné, azért azt mégis megállom, hogy díszesen és peckesen hírdesse a világ kevésbé kulturált része felé az igazságot, hogy ez egy Suzuki Swift. ’93-as, ötajtós, littyós piros és versenyautó. Semmi több.

 Nálam az autózás és az autókkal való foglalkozás mindig is egy olyan felemás dolog volt. Pelyhes koromban, mikor még az ivarérettség jelét semmi sem mutatta, már álló cerkával nézegettem az autókatalógusokat, a különböző tévés autós műsorokat, a hátsó ülésről meg mindig apámnak segítettem, hogy pontosan mi is a szembejövő és elhaladó autó típusa és speckója. Szóval adta magát a dolog, hogy műszaki vonalra térjek és érkezzek meg felnőtt koromra, a cél pedig az autóbütykölés, magasfokú szakértés és a romantikus családi élet teljes harmóniája. Na most ez úgy néz ki, hogy járműmérnöki képesítéssel még mindig remeg a kezem, amikor gyertyát kell kiszedni. Persze, ha valaki szerencsétlen a kártyában, szerencsés a szerelemben, mondá a közmondás. Míly becses igazság.

 Szóval ’17 elején, mikor már szégyenszemre 27 éves lettem, megszereztem méltán vágyott B-s jogosítványomat. Bár az autók iránti érzelmeim a mai napig irracionálisak, valahogy mindig találtam racionális indokot a jogosítvány megszerzésének odázására. Kábé mindenem az autózás és a vezetés, de úgy lettem járműmérnöki képesítésű ereggyes (ereggyide ereggyoda) kolléga, hogy még egyetlen autót sem indítottam el. Erre nincs magyarázat és nem is lesz. Én minden szégyenfoltot vállalok, még azt is, ami a fekete gatyám ülepén maradt. Azt tudom, hogy mindenkiben megmarad egy adott márka, típus esetleg üzemanyag fajta alapján való természetes bekattanás, amit a józan ész sem bírál felül. Nekem így lett japán, benzines és kislöketes. Apám -emlékezeteimben is megmaradt- egyik első autónak mondható autója céges F Astra volt, 1.4 benzinnel. Innen adja magát, hogy ezért a saját 1.6-os, ’88-as U11 Nissan Bluebird sokkal inkább irányított a rendesebb autók felé. Aztán így lett, hogy anyámék megvették ezt a tűzpiros, kisfogyasztású szellemgépet valamikor a 2000-es évek nagyon elején. Hozzám 2017 szeptemberében kemény 12 ezer forintért került a nevemre szóló forgalmival. Apám állítása szerint minden törődést megkapott még azt is amit nem. Második küszöbcserénél már ki lett fújva fáradtolajjal is, úgyhogy nálam a rendes jó minőségű szintetikus olajon kívül csak egy utólagos küszöb takarítást és felületkezelést kapott. Itt jegyezném meg, hogy rendes csiszolás és zsírtalanítás után egy nem teljesen tervezett, de tipikusan így sikerült kísérletet folytattam. Elsőként 1-1 réteg csúcsminőségű piros alapozót kapott a 2 küszöb, mondván erre mehet majd a nagyobb rugalmasságú alvázvédő. Hiába száradt ki a festék, a száradó alvázvédő sikeresen oldja az alapozót. Cserébe teljes száradás után még nem akart lejönni, így legalább egyik oldalon lesz piros kopásjezőm. Ezen kívül vettem még rá egy 13-as Suzuki felniszettet, egy garnitúra rámtukmált Nexen nyárikkal és ennyi. Illetve talonban van egy 14-es Exip Mesh felni is, fele már kész 1 év alatt. A pokhálók csiszolása hálátlan feladat. Következő időszakos TMK:
- motor-, váltó- és fékolaj csere

- ék- és vezérműszíj csere feszítővel

- gyertyák cseréje,

- féktárcsa és fékpofa refresh, valamint hűtőrendszer átmosás.

Az autó kitesz magáért. Jön megy, meg is áll és ha szemeim nem csalnak, nem is rohad, még a bekötési pontokon sem. Talán az első doblemezeken van vakfoltnál nagyobb üszkösödés, az még a téli sózás előtt meg lesz áldva üdvözléggyel.

 Az elmúlt pár évben kitaláltam magamnak egy szerintem kivitelezhető tervet autókkal kapcsolatban. Elsőnek kell egy rendes, megbízható autó, megfelelő alkatrész ellátottsággal és szakértelemmel. Azt hiszem ez 2 év távlatából mondhatjuk, hogy jelen pillanatban - a család feltételezett és régóta vágyott gyarapodása előtt – meg is van. Egyetlen negatívuma, az utasbiztonsága... Egy homológ cső sokat segítene, de valahogy nem hinném, hogy törvényes keretek között ez be fog kerülni az autóba. Mármint úgy, hogy ez még a megbízható, járos autó, utána meg... Azután mindenképpen kell egy ’90-es évekbeli hothatch hülyegyerek autónak, amin végre rendesen megtanulnék szerelni, hegeszteni, gondolkodni stb. Nem túl erős, szívó elsőkerekes. A régi, még az igaz időszakból. Kellene egy erős, mókolásmentes elsőkerekes túra autó is, amivel lehet szerpentinezni, lágyan és könnyedén guruglatni, s mintegy értéket tulajdonolni. Aztán, ha már itt tartunk kell egy felfoghatóan erős hátsókerekes gépjármű. A hóban csapatós fajtából, ami ha megnézzük a környezetünket, inkább vizes nyálkás flaszteren csapatós fajta lenne. Emellé társulhatna már egy rendesen épített pályaautó, mintegy katarzisként, életem egyik mechanikus fénypontjaként és kétkezi értékeként, amit egyből fel is csavarnék egy fá.... najó nem, hátha addigra megtanulok vezetni is a szó minden értelmében. Szerintem érezhető, hogy a lista sosem lesz teljes. Mindig lesz valami új behatás, ami ide-oda lengeti a tévképzeteimet jóról és rosszról, megbízhatóról és megbasz... vagyis nem, nem megbízhatóról, a kellről és nem kellről.

 Visszaemlékezve, első igazi nyomot, ami az elérhető autókkal kapcsolatban felmerült bennem egy E90-es Corolla Liftback 1.6 Gti váltotta ki. Emlékszem még ’15 nyarán állt egy talán piros színű a Kosztolányi környékén. Akkor még Budaörsön dolgoztam, így minden nap láttam és csodálhattam. Valahogy akkor merült fel, hogy mi is az az igazi érték. Mivel akkoriban 400-500 között vesztegettek 1-2 hanyatlott életű példányt, így a kispénzű ember csak a vágyakozás, tervezgetés és önbecsapás mocskában tengődhetett.

Persze a Jóságos keze mindenbe beleér, mint a 2 éves gyerek keze fikaturkálás közben, így valahogy a méltán híres és elfeledett Toyota Corolla 1.6 Si is megmaradt a listámon. Sajnos minél többet tervezel, számolgatsz és leginkább önbecsapsz, az évszázad vételei úgy, ahogy születnek, rendre fogynak is. Megszámlálhatatlan jófogást hagytam veszendőbe menni csak azért, mert racionálisan a nem éri meg kategóriába lehetett. Vagyis lehet, hogy lehetett, mert igazából egy darab autót sem néztem meg. Kábé nem mertem felhívni a hirdetőket. :D Fiatalság, csicskaság. Aztán valamikor ’18 tavaszán történt egy kattanás, elszakadt az utolsó utáni, majdhogynem elszakíthatatlan cérna. Ilyenkor az ember érzi a minden sejtjét elöntő bátorságot, az adrenalint, az úristenit autóm lesz érzést. Szutykóba be, asszonykát jobbegybe, indulunk haza majd másnap a közeli Veszprémbe...

2019 júniusa: Martin élete egy Titanic szintű katasztrófa, sőt, lassan 9/11-szerűnek mondhatnánk. Nem dudorászik már, a Bob Marley kazi lejárt már, és mégsem lett semmi jobb. Istentelen posványos meleg van, tikkadt szöcskenyájak legelésznek a kopár sziken. A madarak klimatizált fészkekben próbálnak nem hőgutát kapni, a mezei poloskák elkezdenek rákészülni az invázióra. Hősünk egy telekocsi hátsó ülésén zötykölődik úti célja felé, enyhe gyomorgörccsel, milliónyi gondolattal a fejében. Olyan napnak indult ez is, mint amilyenben volt már párszor része az utóbbi időkben, mégis, valami ismeretlen érzés is elfogta, ami rettenetesen aggasztotta. Még ha tudta volna, hogy mi vár rá, amikor odaér...

Egerben álltam, egy telefonnal a kezemben, hátizsákkal a hátamon. A telekocsi nemrég tett ki a buszállomáson, és hirtelen fogalmam sem volt, merre van az arra. Sosem jártam még itt, a telefonon kapott instrukciókat a szélnél sebesebben felejtettem el. Védőangyalom már kissé belefáradt a kiabálásba, amibe azóta kezdett bele, hogy megláttam a hirdetést, és megkaptam az infókat. Kicsit nehezen indul. A vészcsengőt ugyan vadul nyomja valami bennem, de valamiért tompa háttérzajjá szelídül. Rozsda nincs rajta. A hirdetés tényleg biztató volt, a képeken egész jól nézett ki a dolog, az ár elérhető, a tulaj szimpatikusnak tűnik, meg már amúgy is mentem messzebbre szart megnézni, maximum világot látok. Hiányzik a hátsó kilincs. Mégis, ott remegett a gyomrom, és talán pont ezek miatt az okok miatt. Úgy éreztem, hogy ennél közelebb nem álltam még ahhoz, hogy megvegyek egy autót, amire amúgy, korábban fejtegetett okokból, egyáltalán nincs ám szükségem. Maximum igényem. Volt törve.

A tulaj által kapott, egyszerűsített instrukcióknak megfelelően bátortalanul elindultam a megadott utcán, néhányszáz méter után már meg is láttam a kapubejáróban integetni vadul. Hát itt vagyok. Lájti bájcsevej után elindulunk hátra a garázssor felé. Könnyen idetaláltam? Igen, nyilván azért kellett telefonon néhányszor rákérdeznem, hogy hol is vagyok pontosan, de végülis, vizesárok nem volt. Nem gáz. Az garázssoron kiscsaládos fogadóbiztosság vár. Nem jó jel. Védőangyalom ásítva ébredt fel a korábbi ordítozások miatti légszomj okozta álmából, hogy újra rákezdhessen. Hát ő lenne az. És lássuk be, tényleg ott volt.

Mindig is úgy gondoltam magamra, mint egy emberre, aki bizonyos szabályokhoz azért szeret ragaszkodni, és nem meghazudtolni önmagát. Bár én is átgyaloglok néha a piroson, úgy gondolom, vannak íratlan és írott szabályok mindenféle helyzetekben, amiket illik betartani, mindegy, mi van. Nem hordok szandált zoknival, vagy tangapapucsot munkában, mert ennyire legyen már az embernek ízlése. Mint ahogy kamuflázsos cuccokat sem, mert nem vagyok katona. Igyekszek az illemnek megfelelően viselkedni, mert szeretnék nem bunkó paraszt lenni. Nem fogom fordítva felfűzni a budipapírt, mert nem vagyok pszichopata (vagy de? :O). Nem dugom meg a barátaim volt vagy jelenlegi barátnőjét/-nőit, mert nem vagyok gerinctelen tapló. Igyekszem őszinte lenni, mert én sem szeretem, ha hazudnak nekem. Nem fogok hangosan zenét hallgatni a buszon, mert... ne kelljen már elmagyaráznom. Ezek elképzelhető, hogy csak általam kreált szabályok vagy elvek, amikről úgy gondolom, egy jobb világban egyértelműeknek kéne lenniük, valószínűleg ezért is lepődök meg azokon, akik ezeket nem tudják betartani.

Kicsit ezért is fájt a gyomrom, mert az előző részben csak leírtam szempontokat, amik mentén autót néztem magamnak az utóbbi időben. Ezt pedig vehetjük valamiféle elv- vagy szabályrendszernek. És most itt állok egy autó előtt, ami körülbelül zéró kritériumomnak felelt meg a korábban felsoroltak közül. Először is, PIROS. PIROS!!! A kezdeti sokk után, ami ennek a tortának jelenthetné a piskótáját, jöhet a hab, ami az, hogy ráadásul DÍZEL. És ha még ez sem elég, jöhetnek a kis cukorkatörmelékek a mázra, mint például, hogy 54 ló. A cherry on top pedig, hogy svéd. Illetve dehogy svéd, mert valójában Hollandiában gyártották, és egy francia szív dobog benne. Ő lenne az:

Élőben máris kevésbé volt meggyőző, mint a képeken. Elkezdődhetett a mustrálás. Aláfeküdtem, és amúgy egész meglepett, amit találtam. Az alja többé-kevésbé patika, ugyan mindkét küszöbön van egy kisebb rozsdafolt, de azok alapján, amiket eddig láttam, ez bőven a nem vészes kategóriának tűnt.

A váltóház kissé olajos, hát oké. A motortér is. Most elsőre beindult a motor, egyenletes alapjárat rotyogás, talán kicsit alacsony így fülre. A belseje viszont, minél tovább nézem, annál több kívánnivalót hagy maga után. Szakadt a bal első ülés, foszlásnak indult a biztonsági öv. A jobb oldali napellenző felé egy led-csík van beépítve. A két első ajtó kárpitjai elkezdték elengedni magukat a ragasztásnál.

A kilométeróra már tizenakárhány éve megállt, a kilométerspirál is eltört már egy ideje, szóval nem látni a tempót. Enyhén retkes az egész, amúgy is, tele van hordva valami apró kavicsos cuccal a beltér, meg némi szalmával (?). A csomagtérben korábban állítólag nagyzene volt, a jack-kábelek még mindig ott kandikálnak egy földkábel kíséretében a padlónál. Már konkrétan a védőangyalom nyomja a vészcsengőt. A család többi tagja elég erősen próbálja nyomni a vásárlást, én azonban eléggé bizonytalan vagyok a látottak alapján. Kezdem úgy érezni, ez egy felesleges kör volt, de a bizottság is nagyon zavar, így felvetem a próbakör ötletét.

Úgyhogy indul a próbakör, az autó szépen megy, meg is tud állni. A váltó normálisan kapcsol, enyhe kerregés ugyan jön üresben felőle. Kanyarodni is kanyarodik, hajósan hullámzik az útegyetlenségeken, ám egy tempósabb balosban beleérnek az amúgy gyárinál nagyobb kerekek a dobba.

Az ütközés után visszahúzták a keresztmerevítőt, a váznyúlványok nem sérültek, viszont az autó elején látszik, hogy nem sikerült némely elemeket párhuzamosra összeilleszteni. Sőt, jobban megnézve, egyiket sem. Erősen elfog a mitcsináljak érzés, az ára alapvetően elég alacsony, az autó elég meggyőzően átlagosan, de nagyon fájdalmas hibák nélkül megy, külsőre meg, hát a legnagyobb előnye, hogy nem rohad a küszöbökön kívül kábé sehol, mert az általam megadott elsőkörös keret nem biztos, hogy túlélne egy lakatolást már a rajtnál. Az opciók arra, hogy én ezt megveszem, többnyire a nem és a nem között mozogtak, a szám mégis azt mondta, hogy forduljunk el egy automatához, és beszéljük meg az árat.

Egyetlen reményem volt már csak, hogy az általam bedobott összeget nem fogja elfogadni tulajunk, így nyugodt szívvel indulhatok vissza autó nélkül, azzal a tudattal, hogy én megpróbáltam, nem jött össze, akkor várunk tovább, ahogy már annyiszor és olyan hosszan, hogy az már fáj. De hátha jön egy Starlet. Néhány pillanattal később azonban már csak azt vettem észre, hogy kezet rázunk, és ki is töltöttük az adásvételit. Semmilyen lelkesedés nem érződött, csak a mértéktelen pánik, hogy most vettem egy szart, de minek is? Ennyire szeretek folyamatosan kibabrálni magammal? És azzal a lendülettel, mindenféle kétely nélkül magában a technikában, de elég sokkal saját magamban, elindultam lábon Budapestre a frissen vásárolt Volvoval. Gondolkoztam én azon, hogy egyáltalán képes lesz-e hazajutni önerőből egy autó, amit most vettem, semmit nem tudok róla, és bármelyik percben rámrobbanhat? A túrót! Azon gondolkodtam, hogy jó-e nekem, hogy testi, lelki és szellemi mélypontjaim mellé még beválogattam az anyagit is, "miért is ne?" - alapon? Annál inkább. Házhoz mentem a lófaszért, ahogy mondani szokták.

Mindenképpen érdekes ám egy teljesen ismeretlen veterán autóval kapásból elindulni egy nagyjából 300 kilométeres útra. Van egy kényelmetlen összeszokás rész, amíg az ember mindent beállítgat, minden kézre kezd esni és minden kényelmes, de addig minden szokatlan, bosszantó és nyugtalanító. Aztán ott van a motor, ami miatt eleve nem akartam én ilyet. 54 ló nem hogy nem fickós, de kimondottan kihívás gyorshajtási bírságot összeszedni vele. És még dízel is ugye, ami bizony nagyon indokolt egy olyan autónak, amivel nem tervezek többet menni havi néhányszáz kilométernél, pláne nem autópályán, mert ezzel amúgy se vagyok benne biztos, hogy felmennék. 0-100as gyorsulás? :D A katalógusadat is csak annyi, hogy van. Végsebesség? VÉDA-aktiválás alatti. Ha valamire ránevelhet ez a gyösz, akkor az a türelem, mert itt nem lesznek vad csapatások, az teljesen biztos. 

A hazaút nagyjából három, három és fél órát vett igénybe, ami alatt minden idegszálammal és érzékszervemmel megfeszülve ültem, figyelve minden apróságra, hogy mi lesz majd vajon az a probléma, amiben mindketten idő előtt elhalálozunk. Estébe is belehajlott már az út vége, így legalább megtapasztalhattam, hogy a világítás többé-kevésbé esetleges. Az első fényszóróknak elég gyenge az ereje, bár néhány erősebb bukkanón magától felkapcsolódott a távolsági, ami biztatónak nem igazán nevezhető, de legalább nem is szórakoztató. Cserébe viszont az egyik lámpánál az előttem megálló audis kiszállt, hogy közölje, kapcsoljam már le a hátsó ködlámpát, mert már jött egy ideje mögöttem, és, hogy idézzem: "kurva idegesítő". Rendben, én azt sem tudtam, hogy van ilyen benne. 

Este tíz órakkor, egy kehes vén dízellel álltam egy, a lakáshoz közeli parkolóban, síri csöndben. Legalábbis körülettem az volt, de bennem a "Minek kellett ezt megvenni?" ezerféle permutációja és variációja keringett. Arcul csaptam saját magamat, leköptem saját arcomat, irracionálisan cselekedtem, és bár ezzel legalább másokkal nem toltam ki, saját magammal azért megfelelően sikerült. A legtöbb ember talán nem így képzeli a legelső autó vásárlását, pláne nem egy olyan, akinek eddig is az autókkal való valamiféle foglalkozás volt a hobbija, kedvenc elfoglaltsága és bolondsága.

Szóval vettem egy dízel Volvo 340-est. De vajon mi lesz ebből az egészből? Fogom-e tudni szeretni valaha? Tartogat még nekem meglepetéseket?