14 éves koromban láttam az első olyan autót amiről már akkor tudtam, hogy nekem ilyenem lesz. Akkor is volt már otthon egy Volvo-nk, amit nagyon imádtam és imádok mai napig is. Anyum második autója is érdekesség kedvéért egy ritka sedan Volvo, ami idén ünnepli 35 éves születésnapját. Arról kicsit később, de szintén fogok írni. Ebben a posztban egyelőre csak a mostani projektemről lesz szó.

Mikor 16 éves voltam, elkezdtem gondolkozni, hogy milyen lesz a leendő automobilom - de a választásom az itt már ismert típusra esett, egy Volvo 340DL-re. 17 évesen, amint a kínok kínját is megélve megkaptam a jogsim, már bújtam is az internetet egy olcsó, de mégis megbízható típus után keresve, amit könnyen fent lehet tartani. Sok autón gondolkoztam: Trabant, Wartburg, Opel, de ezek mind kiestek. Egyik este éppen egy Facebook csoportot nézegettem, amikor is feltettek néhány sort az autóról, de képet nem csatoltak hozzá. Ezen eleinte sokat gondolkoztam de végül is eldöntöttem, hogy kérek pár képet az autóról, és majd meglátjuk.

A szüleimet hosszú győzködés után végül sikerült rábírni arra, hogy menjünk el és nézzük meg a kicsikét. Amikor a találkozó helyszínére értünk, egyből kiszúrtuk, hogy hol van. Apám első megjegyzése, (amit a mai napig a fejemhez vág) hogy neki ez a hatchback verzió nem tetszik, úgy hogy felejtsem el a kocsit. A tulaj azt mondta, hogy ő a második ember, aki a kezében tartja a forgalmiját a kocsinak, és hogy az előző tulaj egy idős bácsi volt.

Körbejártuk a kocsit, egyből észrevettük, hogy a szokásos helyeken (küszöb és az emelési pontok) bomlanak, ezek mellett felfedeztük egy pici horpadást a bal első sárvédőn, és hogy be van törve a jobb hátsó lámpa, amit egyszerűen celluxszal próbáltak orvosolni.

A horpadás. Na igen, egy kicsi esztétikai csúfság ami később óriási fejfájást követett. Amint az később kiderült, hogy ez kicsit sem olyan, mint amit vártam, mert sokkal rosszabb. A kocsival ezen átnézések után elmentünk a tulaj házához és nagy meglepetésemre megvettük a gépet. Hazafelé észrevettünk pár dolgot az autón, amit a lakáshoz érve szinte azonnal orvosoltunk is. A magas alapjáratot azonnal levettük, és a kipufogót is egy autószerelővel beszereltettük.

Akkor nem is sejtettem, hogy a legrosszabb még csak ezek után jön.

Az első fél évem szörnyű, sőt borzalmas és pénztárca ellenes volt vele. Az összetákolt sportlégszűrőt az első hétvégén le is kaptam, és helyére gyárit tettem. Ezt követte a szokásos olajcsere váltóban, motorban, difiben, gyakorlatilag mindenhol. Aztán egyszer levettük a kardántengelyt, hogy megvizsgáljuk, milyen állapotban is van. Maradjunk annyiban, hogy az idő vasfoga nagy nyomokban nem kímélte. Aztán következett a féltengely gumiharangok cseréje.

Az első próbautam vele amit soha nem fogok elfelejteni: leesett a kardánom. Az érzést senkinek nem kívánom, amikor lehozzuk a kocsit a garázsból, és hiába tesszük be sebességbe, az istenért se akar menni se előre, se hátra. Az ember ilyenkor a legrosszabbra gondol. Tuti, hogy a váltó. De hála istennek csak a kardántengely ijesztett meg rendesen.

A második vezetési próbálkozás már jobban ment vele. Ki bírtam vele menni egészen Érd szívébe, ahol is a jelenség ismét előjött. De ezúttal nem a kardán volt. Ekkor a friss jogsival következett az első vontatásom, egészen hazáig, ahol lekaptuk a váltót és átvizsgáltunk a difit, de egyikben sem találtunk hibát. A végén már nagy kétségbe esésemben megnéztem a féltengelyt, hátha az hiba forrása. Naná, hogy az volt a ludas. Úgyhogy pakolhattuk vissza a váltót. Ezek a szívatások mentek fél éven keresztül, a végén már kezdtem hozzászokni.

Kezdett alapfelszereltség lenni a villás- és a csillagkulcs a kocsiban. De meg kellett barátkoznom azzal a gondolattal, hogy nincs más, és nem is lesz egy ideig. Aztán azt vettem észre, hogy szép lassan a problémák előbukkanásának gyakoriságai csökkenni kezdtek. Majd szinte el is múltak. Ilyenkor felteszi a kérdést az ember, hogy mit csináljak rajta, hogy én is jól érezzem benne magam, és nekem tetsszen? Akkor jött egy isteni ötlet. De ezt majd a folytatásban.