Régen meséltem már utoljára Céda mindennapjairól, úgyhogy most igyekszem bepótolni mulasztásomat, és számot vetni, mi is történt szeptember óta az autóval. Legutóbb ott hagytuk abba, hogy Dömétől hazaértem egy sikertelen küszöbjavítási-kísérlet után, enyhén megtörve, összegyűrt-cigarettásdoboz lélekkel, az Excel táblában egyre terjeszkedő tennivaló-listával. Lamentálni viszont nem sok időm volt, mert közben a drága Dömötör megkeresett egy hétvégi baráti autózás lehetőségével.

Az útvonal Dobogókő-Esztergom-Szentendre volt, amitől már a kezdetekkor nyugtalanság fogott el, hiszen, amint már ti is rájöhettetek, a Volvonak nem szerelmei a hegyek, dombok, emelkedők, de még a fekvőrendőrök, és a kicsit rosszabb helyre dobott cigarettacsikkek is komoly kihívásként könyvelhetőek el. Ugyanakkor a közös krúzolás mindig nagy kaland, gondoltam én, aki még soha életében nem csinált ilyet, szóval kár lenne kihagyni, jeleztem is, hogy ott leszek.

Az indulás napján ugyanakkor a fent említett kételyek csak tovább erősödtek. Ámbár az utóbbi időben semmi égbekiáltóan nagy komplikáció nem merült fel a kis vörös görcs üzemeltetése közben, PTSD-rohamokként törtek fel a korábbi, "izgalmas" szituációk rémképei. Ehhez hozzá kell csapnunk, hogy az egészségi állapotom a népbetegségnek köszönhetően amúgy sem volt kiemelkedő, úgyhogy a reggeli órákban remegve, izzadó tenyérrel, irtózatos hányingerrel ültem be a kocsiba, magamban azon rimánkodva, hogy hátha nem indul be majd a veszedelem. Elsőre nem is indult. Ugyebár ez szokása volt mindig is, szóval kezdeti meglepettségem a másodperc törtrésze alatt el is párolgott, de a megkönnyebbülés - miszerint akkor nem kell nekem mégsem mennem, -  nem akart elárasztani. Nem, megígértem, hogy megyek, csak ki fogjuk bírni, én is, meg a technika is, rápróbálok megint. Céda - mintha élvezné, hogy ilyen helyzetekbe taszíthat - ennek megfelelően meg is rázta magát, és szinte pöcc-röff életre kelt.

Az út - a technika szempontjából - viszonylag eseménytelenül zajlott, meg is lepődtem, hogy a Volvo ennyire jól bírta a megpróbáltatásokat. A Hármashatár-hegyi szerpentinek ugyan nem a játszóterei az öregnek, és az is igaz, hogy mindig rám kellett a legtöbbet várni, de azért meg nem buktunk, egy kettes alával mindig kibekkeltük a szituációkat. Ezt a szó minden értelmében igaznak vehetjük, de meg kell jegyezni, hogy egész meglepő módon még hármasba is viszonylag ritkán kellett visszaváltanom, pedig azért voltak meredek fordulók. Igaz, hogy a vérnyomásom végig magasan volt tartva az úton össze-vissza, de leginkább a sáv közepében tekerő biciklisták miatt, akik elég sokszor betettek a lendületautózásnak, aminek köszönhetően sokat javulhatott azonban a kéz-láb koordinációm, mert többet kellett gépészkednem, mint Martin Garrix-nek a keverőpulton. Délutánra viszont eleredt az eső, aminek következtében a kamikaze hajlamú bringások úgy tűntek el az utakról, mint a "porcukor"csíkok a győri volt polgármester pajzán házivideójában a hangulatfokozásért meghívott escortlányok hátsó fertályáról.

Ami viszont tényleg pezsgőpukkasztó történés volt, hogy életemben először ELŐZTEM ezzel a dízel pusztulattal! Oké oké oké, autópályán mentem már el más autók, meg román kamionok mellett, de lakott területen kívül, főúton nem nagyon sikerült még ez a mutatvány. Nem tudjátok, mennyire nagy szó ez, vagy ha vezettetek már rettenetesen gyenge autót, akkor talán mégis. De ha nem, hát elmondom, hogy  a Volvo-val való előzéshez körülbelül időpontot kell foglalni, illetve találni egy beláthatatlanul hosszú egyenes szakaszt, ahol legalább tizenöt percig nem jön szembe senki. Itt a fent említett kritériumokból nem igazán volt meg semmi, úgyhogy elég nagy hazardírozás volt a lépésben haladó Ignis mögül kitörni, de a biciklisek már így is eldobatták velem a kanalat, úgyhogy amikor egy kicsit is megnyílt az esélye annak, hogy egy szűkre szabott kétperces manőverbe belekezdjek, nem haboztam, csak ment a visszakettő-ablaktörlő. A motor üvöltött, mint egy sárkány, úgy eregette a füstfelhőt is maga mögött, bennem pedig egy pillanatra felváltotta a bármelyik-pillanatban-széteshet-ez-az-egész-szar szorongást egy adrenalinfröccsöktől vezértelt eufória.

A kilátót megnéztük, Esztergomban ebédeltünk egy nagyot, sétáltunk egy mégnagyobbat (szigorúan a kalóriák lemozgása végett),  aztán Szentendrén még megálltunk egy lángosért, majd uccu haza. Legalább a fékrendszer is le lett tesztelve: ilyen igénybevételek alattam még nem érték, mert hát a hegyről le is kell jönni, nem csak felmenni rá, és az előttem lévő autók mindegyike jóval drágább volt, mint az enyém, így elég kellemetlen lett volna, ha nem tudok megállni időben. Egyetlen-egy apró probléma volt: egy pillanatra, hegynek felfelé, gyorsítás közben megint megjelent egy apró kihagyás a motorban. Egy lájt torpanás, nem több, utána minden ment tovább, de a jeges veríték megint ott gyöngyözött a homlokomon. Ezeket leszámítva azonban tényleg, meglepően jól teljesített Céda, szinte már majdnem meg is dicsértem, tényleg megérdemelte volna, bár ne lennék egy sérelmeit sosem feledő gyökér.

Ha dicséretet nem is, némi törődést mégis kapott tőlem, ugyanis a túra után nem sokkal elkezdtem alkatrészeket beszerezni hozzá. Elvégre terápiás autónak vettem, amit magamnak szerelgethetek, most már tényleg eljöhetett az önálló munka, és a leheletnyi értékjavítás/használhatóságnövelés ideje. Egy Volvo-shopban berendeltem hidegindító-termosztátot, adagoló leállító szelepet, valamint egy szett izzítógyertyát. A termosztátot ajánlották, hogy cseréljem ki még a téli hónapok előtt, a leállító szelep azért került a kosárba, mert volt egy gyanúm, hogy emiatt az alkatrész miatt nem állt le a parkolóban izzócsere közben az autó, az izzítókról meg már meséltem: az a teória, hogy emiatt indul nehezen hidegen a motor.

Az alkatrészeket Zuglóban lehetett átvenni, ami nekem egy órás buszút csak oda, nettó, tehát oda-vissza kettő. Vannak dolgok, amikre szívesebben szánom rá ezt az időt, de nincs mit tenni, kimegyünk, voltunk már messzebbre is felesleges dolgokért. Meg is vettem a cuccokat, csak hogy hazaérve vegyem észre, hogy a négy izzítógyertyából csak három ugyanolyan. Egy hét múlva vissza is tudtam vinni a kakukktojást, mellette egy olyan darabbal, amiből abban a pillanatban három volt nálam. Itt azonban újabb nem várt fordulat történt: valójában csak az a jó az autómba, amiből egyet kaptam, és a másik három nem lesz jó. Sebaj, imádok buszozni, gondoltam ezt akkor, majd két héttel később is, amikor már a négy, szerencsére teljesen ugyanolyan új gyertyáért mentem. Én voltam a hülye, hogy nem néztem meg már az első átvételnél, ez tény, de hát a dobozok tök ugyanolyanok voltak, úgyhogy bennem fel sem merült akkor ennek a lehetősége. Tanultam valamit ma is.

Kollégáim azonban viszonylag hamar lebeszéltek ezen gyertyák saját kezű ki- és beszerelésétől. Egyrészt, négyből kettőhöz az adagolót tartó konzol miatt rettenet nehéz ám hozzáférni, másrészt ezek nem mai vasak már, benne van a lehetősége, hogy beszakítom a gyertyát a foglalatba, vagy az egész menetet magát, és onnantól kezdve drágább lesz a saját hülyeségem kijavíttatása. Az adagoló megszakítót viszont saját kezűleg akartam kicserélni, már csak azért is, mert az égvilágon semmi truváj nincs benne: leveszem róla a kábelt, kitekerem a menetből, beteszem az újat, kábel vissza, kész. Elérhető helyen van, egy van belőle, tíz perces meló.

Na, hát az már lejöhetett egy ideje, hogy nem töltöm garázsban szabadidőm nagy részét. Nem volt régen kismotorom vagy robogóm, amit dirib-darabra szedhettem, sem az utcában, sem bármilyen fedett részen. Így aztán most kellett belekezdenem ezekbe a dilikbe, amiknek köszönhetően annyira alapvető hibákat is el kellett vétenem, amiket a legtöbb olvasó (de ki tudja, végülis) már réges-régen elkövetett, úgyhogy azóta már triviálisnak tartja, hogy kell kivédeni azokat. Ezt pedig kombináltam néha azzal, hogy külső szemlélő számára logikus, illetve kézenfekvő cselekvések helyett ordenáré hülyeségeket is csináltam.

Úgyhogy a helyzet a következő: Martin lemegy este hatkor a szerszámos dobozával, és a kicserélendő alkatrésszel az autóhoz. Felnyitja a motorháztetőt, leszedi a kábelt a megszakítóról, majd megrökönyödik, hogy a lehető legnagyobb kulcsa se megy rá a megszakító hatlapfejűre kialakított részére. Martin szomorú. Visszamegy a lakásba, természetesen az új alkatrész NÉLKÜL, hogy kölcsönkérjen a lakótársaitól egy nagyobb villáskulcsot. Ami akad is, de csak az autóhoz újonnan visszabattyogva tud megbizonyosodni, hogy ez a villáskulcs sem elég nagy még ahhoz, hogy ölére vegye a megszakító megfelelően kialakított felületeit. Úgyhogy Martin...Aznap. Nem. Szerelte be. A megszakítót. Ellenben négyszer tette meg az utat az autó és a lakás között, holott elég lett volna egyszer is. Ügyes.

A szerelésre így héttel később került csak sor, mikor hazamentem a döggel, hogy otthon kiderüljön: a lakásban lévő franciakulccsal meg már tényleg nem lehet odaférni az üzemanyagcsövek miatt a mágnesszelephez. Végül nagyapám hidalta át a problémát egy 24-es csőkulccsal, ami azóta is jól használ, innen is köszönöm újfent.

Ezután a Balázstól kapott hátsó kilincs cseréjét igyekeztem megejteni, az ehhez kapott instrukciók alapján ugyanis ehhez a művelethez elég volt egy (vagy rosszabb esetben kettő) csavarhúzó, azzal meg azért tényleg el vagyok látva. Előre közölte velem azt is, hogy nem kétperces meló lesz, és bizony, sokat fogok káromkodni közben, amire értetlen arcot vágtam, mert egyrészt nem szoktam káromkodni, másrészt meg nehogy már egy ilyen egyszerű dolog kibasszon velem.

Nos, ha magamat akarom menteni, akkor az első nap tényleg csak és kizárólag azért hagytam abba a szerelést, mert viszonylag hamar rám sötétedett. Ha kicsit kevésbé akarom védeni magam (amit tényleg nehéz, hiszen felmerülhet a kérdés, hogy ugyan miért sötétedett rám olyan hamar, ha csak néhány percet kellett volna eltöltenem?), akkor is azt mondanám, hogy ilyen előfordul már az ősznek azon részében, ami a télhez tartó célegyenesre most kanyarodik rá, meg hát egy utcában a hidegben tényleg elég körülményes ám éppen szanaszét bontani egy ajtóbelsőt.

A kilincs beszerelésének tempóját nehezítette a saját inkompetenciám mellett az is, hogy Balázs ugyan mondta, hogy a két általa kapott kilincsből előbb egyet kéne csinálni, mert az egyikben a kallantyú van eltörve, a másikban meg a kilincs külső karja, ezt már a beépítés napjára elfelejtettem. Így először azt a kilincset helyeztem vissza, amiben a kallantyú tört el, de még időben sikerült észrevennem ezt a hibámat, és korrigálni. Másodjára már a legalább működőképes, de enyhén lötyögős kilincset is sikerült bepattintani, fix und fertig, ahogy a művelt spanyol mondaná. A burkolatot visszahelyezni azonban még egy környi káromkodás-cunamit okozott, legalább anyai ágon polipnak kellett volna lennie valakinek a felmenőim közül, annyi ponton kellett volna egyszerre tartani-tolni valamit, hogy minden elsőre becuppanjon arra a helyre, ahová azt a túlsütizett, vagy éppen alulszaunázott svéd mérnökök megálmodták annak idején.

A Volvo tehát alakult, mint púpos gyerek a prés alatt, de közben nyakunkra hágott a tél, és kapcsolatunk újabb kérdésekhez érkezett. Téligumi legyen, vagy négyévszakos? Előbb a kuplungot nézessem meg, vagy a kipufogót? Kell-e még egy kör autóvillamosságis, vagy előbb akkor az izzítókat vigyem el kicseréltetni? Két hét állás után vajon beindul-e még, vagy sem? A következő fejezetben talán néhányra már választ is kaphattok. :) Addig is, kövessetek minket továbbra is, itt, valamint Facebook-on!