2019 júniusa: Martin élete egy Titanic szintű katasztrófa, sőt, lassan 9/11-szerűnek mondhatnánk. Nem dudorászik már, a Bob Marley kazi lejárt már, és mégsem lett semmi jobb. Istentelen posványos meleg van, tikkadt szöcskenyájak legelésznek a kopár sziken. A madarak klimatizált fészkekben próbálnak nem hőgutát kapni, a mezei poloskák elkezdenek rákészülni az invázióra. Hősünk egy telekocsi hátsó ülésén zötykölődik úti célja felé, enyhe gyomorgörccsel, milliónyi gondolattal a fejében. Olyan napnak indult ez is, mint amilyenben volt már párszor része az utóbbi időkben, mégis, valami ismeretlen érzés is elfogta, ami rettenetesen aggasztotta. Még ha tudta volna, hogy mi vár rá, amikor odaér...

Egerben álltam, egy telefonnal a kezemben, hátizsákkal a hátamon. A telekocsi nemrég tett ki a buszállomáson, és hirtelen fogalmam sem volt, merre van az arra. Sosem jártam még itt, a telefonon kapott instrukciókat a szélnél sebesebben felejtettem el. Védőangyalom már kissé belefáradt a kiabálásba, amibe azóta kezdett bele, hogy megláttam a hirdetést, és megkaptam az infókat. Kicsit nehezen indul. A vészcsengőt ugyan vadul nyomja valami bennem, de valamiért tompa háttérzajjá szelídül. Rozsda nincs rajta. A hirdetés tényleg biztató volt, a képeken egész jól nézett ki a dolog, az ár elérhető, a tulaj szimpatikusnak tűnik, meg már amúgy is mentem messzebbre szart megnézni, maximum világot látok. Hiányzik a hátsó kilincs. Mégis, ott remegett a gyomrom, és talán pont ezek miatt az okok miatt. Úgy éreztem, hogy ennél közelebb nem álltam még ahhoz, hogy megvegyek egy autót, amire amúgy, korábban fejtegetett okokból, egyáltalán nincs ám szükségem. Maximum igényem. Volt törve.

A tulaj által kapott, egyszerűsített instrukcióknak megfelelően bátortalanul elindultam a megadott utcán, néhányszáz méter után már meg is láttam a kapubejáróban integetni vadul. Hát itt vagyok. Lájti bájcsevej után elindulunk hátra a garázssor felé. Könnyen idetaláltam? Igen, nyilván azért kellett telefonon néhányszor rákérdeznem, hogy hol is vagyok pontosan, de végülis, vizesárok nem volt. Nem gáz. Az garázssoron kiscsaládos fogadóbiztosság vár. Nem jó jel. Védőangyalom ásítva ébredt fel a korábbi ordítozások miatti légszomj okozta álmából, hogy újra rákezdhessen. Hát ő lenne az. És lássuk be, tényleg ott volt.

Mindig is úgy gondoltam magamra, mint egy emberre, aki bizonyos szabályokhoz azért szeret ragaszkodni, és nem meghazudtolni önmagát. Bár én is átgyaloglok néha a piroson, úgy gondolom, vannak íratlan és írott szabályok mindenféle helyzetekben, amiket illik betartani, mindegy, mi van. Nem hordok szandált zoknival, vagy tangapapucsot munkában, mert ennyire legyen már az embernek ízlése. Mint ahogy kamuflázsos cuccokat sem, mert nem vagyok katona. Igyekszek az illemnek megfelelően viselkedni, mert szeretnék nem bunkó paraszt lenni. Nem fogom fordítva felfűzni a budipapírt, mert nem vagyok pszichopata (vagy de? :O). Nem dugom meg a barátaim volt vagy jelenlegi barátnőjét/-nőit, mert nem vagyok gerinctelen tapló. Igyekszem őszinte lenni, mert én sem szeretem, ha hazudnak nekem. Nem fogok hangosan zenét hallgatni a buszon, mert... ne kelljen már elmagyaráznom. Ezek elképzelhető, hogy csak általam kreált szabályok vagy elvek, amikről úgy gondolom, egy jobb világban egyértelműeknek kéne lenniük, valószínűleg ezért is lepődök meg azokon, akik ezeket nem tudják betartani.

Kicsit ezért is fájt a gyomrom, mert az előző részben csak leírtam szempontokat, amik mentén autót néztem magamnak az utóbbi időben. Ezt pedig vehetjük valamiféle elv- vagy szabályrendszernek. És most itt állok egy autó előtt, ami körülbelül zéró kritériumomnak felelt meg a korábban felsoroltak közül. Először is, PIROS. PIROS!!! A kezdeti sokk után, ami ennek a tortának jelenthetné a piskótáját, jöhet a hab, ami az, hogy ráadásul DÍZEL. És ha még ez sem elég, jöhetnek a kis cukorkatörmelékek a mázra, mint például, hogy 54 ló. A cherry on top pedig, hogy svéd. Illetve dehogy svéd, mert valójában Hollandiában gyártották, és egy francia szív dobog benne. Ő lenne az:

Élőben máris kevésbé volt meggyőző, mint a képeken. Elkezdődhetett a mustrálás. Aláfeküdtem, és amúgy egész meglepett, amit találtam. Az alja többé-kevésbé patika, ugyan mindkét küszöbön van egy kisebb rozsdafolt, de azok alapján, amiket eddig láttam, ez bőven a nem vészes kategóriának tűnt.

A váltóház kissé olajos, hát oké. A motortér is. Most elsőre beindult a motor, egyenletes alapjárat rotyogás, talán kicsit alacsony így fülre. A belseje viszont, minél tovább nézem, annál több kívánnivalót hagy maga után. Szakadt a bal első ülés, foszlásnak indult a biztonsági öv. A jobb oldali napellenző felé egy led-csík van beépítve. A két első ajtó kárpitjai elkezdték elengedni magukat a ragasztásnál.

A kilométeróra már tizenakárhány éve megállt, a kilométerspirál is eltört már egy ideje, szóval nem látni a tempót. Enyhén retkes az egész, amúgy is, tele van hordva valami apró kavicsos cuccal a beltér, meg némi szalmával (?). A csomagtérben korábban állítólag nagyzene volt, a jack-kábelek még mindig ott kandikálnak egy földkábel kíséretében a padlónál. Már konkrétan a védőangyalom nyomja a vészcsengőt. A család többi tagja elég erősen próbálja nyomni a vásárlást, én azonban eléggé bizonytalan vagyok a látottak alapján. Kezdem úgy érezni, ez egy felesleges kör volt, de a bizottság is nagyon zavar, így felvetem a próbakör ötletét.

Úgyhogy indul a próbakör, az autó szépen megy, meg is tud állni. A váltó normálisan kapcsol, enyhe kerregés ugyan jön üresben felőle. Kanyarodni is kanyarodik, hajósan hullámzik az útegyetlenségeken, ám egy tempósabb balosban beleérnek az amúgy gyárinál nagyobb kerekek a dobba.

Az ütközés után visszahúzták a keresztmerevítőt, a váznyúlványok nem sérültek, viszont az autó elején látszik, hogy nem sikerült némely elemeket párhuzamosra összeilleszteni. Sőt, jobban megnézve, egyiket sem. Erősen elfog a mitcsináljak érzés, az ára alapvetően elég alacsony, az autó elég meggyőzően átlagosan, de nagyon fájdalmas hibák nélkül megy, külsőre meg, hát a legnagyobb előnye, hogy nem rohad a küszöbökön kívül kábé sehol, mert az általam megadott elsőkörös keret nem biztos, hogy túlélne egy lakatolást már a rajtnál. Az opciók arra, hogy én ezt megveszem, többnyire a nem és a nem között mozogtak, a szám mégis azt mondta, hogy forduljunk el egy automatához, és beszéljük meg az árat.

Egyetlen reményem volt már csak, hogy az általam bedobott összeget nem fogja elfogadni tulajunk, így nyugodt szívvel indulhatok vissza autó nélkül, azzal a tudattal, hogy én megpróbáltam, nem jött össze, akkor várunk tovább, ahogy már annyiszor és olyan hosszan, hogy az már fáj. De hátha jön egy Starlet. Néhány pillanattal később azonban már csak azt vettem észre, hogy kezet rázunk, és ki is töltöttük az adásvételit. Semmilyen lelkesedés nem érződött, csak a mértéktelen pánik, hogy most vettem egy szart, de minek is? Ennyire szeretek folyamatosan kibabrálni magammal? És azzal a lendülettel, mindenféle kétely nélkül magában a technikában, de elég sokkal saját magamban, elindultam lábon Budapestre a frissen vásárolt Volvoval. Gondolkoztam én azon, hogy egyáltalán képes lesz-e hazajutni önerőből egy autó, amit most vettem, semmit nem tudok róla, és bármelyik percben rámrobbanhat? A túrót! Azon gondolkodtam, hogy jó-e nekem, hogy testi, lelki és szellemi mélypontjaim mellé még beválogattam az anyagit is, "miért is ne?" - alapon? Annál inkább. Házhoz mentem a lófaszért, ahogy mondani szokták.

Mindenképpen érdekes ám egy teljesen ismeretlen veterán autóval kapásból elindulni egy nagyjából 300 kilométeres útra. Van egy kényelmetlen összeszokás rész, amíg az ember mindent beállítgat, minden kézre kezd esni és minden kényelmes, de addig minden szokatlan, bosszantó és nyugtalanító. Aztán ott van a motor, ami miatt eleve nem akartam én ilyet. 54 ló nem hogy nem fickós, de kimondottan kihívás gyorshajtási bírságot összeszedni vele. És még dízel is ugye, ami bizony nagyon indokolt egy olyan autónak, amivel nem tervezek többet menni havi néhányszáz kilométernél, pláne nem autópályán, mert ezzel amúgy se vagyok benne biztos, hogy felmennék. 0-100as gyorsulás? :D A katalógusadat is csak annyi, hogy van. Végsebesség? VÉDA-aktiválás alatti. Ha valamire ránevelhet ez a gyösz, akkor az a türelem, mert itt nem lesznek vad csapatások, az teljesen biztos. 

A hazaút nagyjából három, három és fél órát vett igénybe, ami alatt minden idegszálammal és érzékszervemmel megfeszülve ültem, figyelve minden apróságra, hogy mi lesz majd vajon az a probléma, amiben mindketten idő előtt elhalálozunk. Estébe is belehajlott már az út vége, így legalább megtapasztalhattam, hogy a világítás többé-kevésbé esetleges. Az első fényszóróknak elég gyenge az ereje, bár néhány erősebb bukkanón magától felkapcsolódott a távolsági, ami biztatónak nem igazán nevezhető, de legalább nem is szórakoztató. Cserébe viszont az egyik lámpánál az előttem megálló audis kiszállt, hogy közölje, kapcsoljam már le a hátsó ködlámpát, mert már jött egy ideje mögöttem, és, hogy idézzem: "kurva idegesítő". Rendben, én azt sem tudtam, hogy van ilyen benne. 

Este tíz órakkor, egy kehes vén dízellel álltam egy, a lakáshoz közeli parkolóban, síri csöndben. Legalábbis körülettem az volt, de bennem a "Minek kellett ezt megvenni?" ezerféle permutációja és variációja keringett. Arcul csaptam saját magamat, leköptem saját arcomat, irracionálisan cselekedtem, és bár ezzel legalább másokkal nem toltam ki, saját magammal azért megfelelően sikerült. A legtöbb ember talán nem így képzeli a legelső autó vásárlását, pláne nem egy olyan, akinek eddig is az autókkal való valamiféle foglalkozás volt a hobbija, kedvenc elfoglaltsága és bolondsága.

Szóval vettem egy dízel Volvo 340-est. De vajon mi lesz ebből az egészből? Fogom-e tudni szeretni valaha? Tartogat még nekem meglepetéseket?