Kicsit össze kellett szednem az utóbbi időkben a gondolataimat, ugyanis a legutóbbi bejegyzés ott ért véget, hogy visszakaptam Lackóéktól a Volvo-t, amiben most már működő bypass üzemanyagrendszerrel együtt bekerültek olyan apróságok, mint a kilométerspirál, normális biztonságiöv-heveder, és még arra is jutott idejük, hogy kicsit szépítsenek a külső műanyagokon, így az ronda szürkéről kicsit kevésbé ronda fekete lett (ezt lehetett kihozni hozott anyagból). Ez azonban mind augusztus közepén történt, és ha ránézünk annak a posztnak a dátumára, illetve ezére, felmerülhet a kérdés, hogy mi az isten is történt azóta. Megnyugtatok mindenkit, dolgok, azok történtek, csak inkább sok apróság, ami külön-külön talán szóra sem érdemes, így pedig nehéz kontentet létrehozni belőlük.

Nem adtam ugyan határidőt Lackóéknak a szerelésre (lett volna pofám? Gyakorlatilag az életemet mentették csak meg, ha akartam volna, se lehettem volna ennyire gyökér), azért reméltem, hogy augusztus 20-a előtt át tudom venni Cédát tőlük. Ennek oka az volt, hogy terveim voltak vele: ha már a legutóbb nem jött össze a szerzeménybemutatás, a nemzeti ünnep közelébe tervezett családias nyaralásra a Volvo-val terveztem megjelenni. A kihívástartalom a hazajutáséval azonos, ugyanis a helyszín Rakamaz volt, és az elérhető legnagyobb tempót, illetve a legutóbbi fiaskót tekintve úgy döntöttem, hogy kihagyom az autópályázást. Nem szerettem volna még egy lerohadást a leállósávban integetve és könnyeket potyogtatva vállalni, inkább az isten háta mögött vezető főúton, ahol csak jó esetben lehet térerő, gondoltam én. 

Persze a rakamazi túra előtt azt terveztem, hogy kicserélem a hátsó lámpákban az izzókat, ugyanis észrevettem, hogy elég hektikusan világítanak. Mármint, két oldalon két különböző világításképet kapok, más-más szegmensei világítanak a lámpáknak. Ráadásul ezek közül néhány a hátsó ködzárófény, amiket valahogy még csak ki sem tudok kapcsolni. Kinéz még egy kör az autóvillamosságisnál, ugyanis még mindig fennáll az a korábban általam említett tény, hogy a fényszóró-kapcsoló 0 állásában is világít az összes fényszóróm. Ez a modern autókban már szinte biztonsági feature mostanság, én viszont a 30 éves Volvo-mnál nem örülök neki, mert nem igazán ez a gyári beállítás.

Szerencsére a hátsó izzókat kicserélni nem egy túl bonyolult művelet, nekem mégsem sikerült teljesen megugranom. Hozzáférni tényleg könnyű, és sikerült is, a probléma inkább az volt, hogy a webshopból a típushoz rendelt izzók bajonett-zárjának pöckei két külön tengelyen voltak. A bent lévő gyáriak meg egy tengelyen elhelyezkedő pöckökkel rendelkeztek, és az izzófoglalat is inkább ezzel a megoldással mutatott kompatibilitási hajlandóságot. Kettőt azért így is sikerült beleerőszakolnom a foglalatokba, hogy utána konstatáljam, hogy még mindig nem ezek világítanak, hanem azok, amiket nem piszkáltam. 

Hanem, ahogy ezen megfigyelésem után szomorúan megpróbáltam levenni a gyújtást az autóról, érdekes dologra lettem figyelmes. Pontosabban egy olyan problémára, ami eddig nem fordult elő: a kulcs kihúzása után is járva maradt a motor. Ez nem éppen a legnormálisabb dolog, ami történhet, jól gondoltad. Lányos zavaromban, illetve a motor felépítésének ismerete nélkül egy módot láttam csak a leállításra, a lefullasztást. Tudtam, hogy ez fájdalmas egy procedúra lesz, és az is lett, bár nem történt semmi kár. Később ugyan megtudtam, hogy történhetett volna, mert ezt a fajta leállást a csőtengely nem éppen preferálja, könnyen megadhatja ilyenkor magát, és nincs az az isten, hogy én valaha is bontottat, vagy akár csak utángyártottat találjak.

Mindezek ellenére eljött a nap, el kellett indulni Rakamaz felé. Körülbelül 250-270 kilométer, a GPS már indulásnál háromórás úttal számolt. A kis naiv. Persze, hiszen azt hiszi, hogy 90-es táblánál 90-nel fogok menni. Ez mondjuk nem csak rajtam múlott, tényleg, Céda meglepő módon tartani tudta ezt a tempót minden nagyobb probléma nélkül. Egyszer ugyan egy kisebb meglepetéssel szolgált: egy baleset miatt egy kisebb kerülőt kellett tenni, és amikor újra kiérhettem a főútra és 90-re gyorsíthattam volna, négyesben, gyorsítás közben történt egy apró torpanás. A másodperc századrésze alatt vert le a hideg verejték: itt megint géphalál lesz. Pillanatok töredéke alatt futott le, miféle dolgokhoz lehetne nyúlni (magamon kívül), ha itt megint megmakkan a technika, és mentésre kell, hogy sor kerüljön. Azonban a pillanatnyi torpanás után ugyanaz a jókedvű dízelkerregés folytatódott, miközben vígan szaladt a mutató a kilencven felé.

Mondanom sem kell, az amúgy négy és fél órás út (ha idáig azt is gondolnád, hogy nem) feszült figyelemmel telt. Minden egyes kilométer folyamatos feszültség, az ember egész úton azt várja, hogy mikor kotlik meg alatta a gépsárkány, mikor fajul pillanatok alatt egy gyanús zörgés vagy egy furcsább szag azonnal szétzuhanásig vagy a műanyagok és szövetek lángba borulásáig. A múltkori lerohadás óta elveszett a bizalmam, bár tény, hogy az én hülyeségem volt eleve az egész probléma kiváltó oka. Mégis, a bizalmatlan férj feszültségteljességével figyeltem minden apró zajra, szagra, villanásra, amit be tudtam fogadni a karosszéria elemeinek információáradatából.

Céda ennek ellenére lehozta a Rakamaz felé tartó utat, rokonaim megcsodálhatták, megköpdöshették, és utána vissza is indulhattam vele, ami hasonlóan eseménytelenül telt, egészségügyi okok miatt már autópályán. Nem sokkal ezután pedig megint elindultam vele hazafelé, majd vissza, és ezek az utak is teljes mértékben problémamentesen lezajlottak. Igaz, rettentő hosszúak, és emellett botrányosan idegőrlőek is voltak. Mégis, Céda kezdett úgy viselkedni, minden hibája ellenére, mint egy autó, amivel kellő türelem mellett viszonylag messzi távolságokba is el lehet merészkedni.

Közben Balázs kollégának köszönhetően kaptam bontott bal hátsó kilincset is, és mellé az instrukciókat a kicseréléséhez, valamint jókívánságokat magához a művelethez, mert állítólag olyan dologból kell hozzá rengeteg, amivel elég csehül állok: türelem. Balázs az átadáshoz stílszerűen saját 340-esével érkezett meg. Mármint az egyikkel, mert több is van neki.

Rapid módon meg is érkeztünk a szeptember elejéhez, ahol is egy hirtelen ötlettől vezérelve Döme felvetette, hogy ugorjak le hozzájuk Zamárdiba, és megcsináljuk a Volvo küszöbjeit is, ha már ő úgyis nekiugrik a Skodájának. A botrányos melegbe másnaposan levezetni Balatonra érezhetően mínuszos irányba akarta elvinni a hozzáállásomat, de a baráti társaság melletti értéknövelés ígérete végül autóba ültetett. Az egyetlen, ámde ordasnagy probléma megint abból adódott, hogy nem igazán néztem körbe az autót az utóbbi néhány hétben.

Így tíz perccel a Zamárdiba érkezésem után szomorúan kellett tudomásul vennem, hogy ezeket a küszöböket bizony nem fogjuk némi felcsiszolással, festegetéssel és rücsizgetéssel gyárihoz közelire visszavarázsolni. Úgy szét vannak rohadva ugyanis, hogy helyenként már rendesen lyukasak, nem csak felületi, anyagszéli átrohadgatások. Hab a tortán, hogy egy viszonylag nagy lyukat is észleltem a jobb első doblemezen. Nem mernék nagy tételben fogadni rá, de nekem úgy rémlett, ilyen probléma nem tűnt fel, amikor ezt az autót a megvétel előtt körbenéztem. Most már mindegy, a küszöböket kicsit megcsiszolgattuk a nagyobb rohadásoknál, Hammerite-tal megnyalintottuk, aztán fújtunk rá egy kis alvázvédőt, hátha így legalább tovább nem rohad már nagyon. Át kell gondolni, mi lesz ebből, mert őszintén szólva, nincs kedvem egy lakatolás árát még rákölteni a kis vörösre.

Döme leszedte a felesleges elemeket a Skoda küszöbjeiről, egy-két felületi rozsdácskát kijavított, megkóláztunk, meguzsonnáztunk, aztán megköszöntem a segítséget, és csalódottan visszagurultam Pestre. Céda, Céda, te mindig tartogatsz nekem valamit, végtelen szopórollerednek még lehet, hogy csak nagyon az elején tartok. Nem tudom, mi lesz a sorsod, de egy valamit már biztosan elhatároztam: nem én leszek az, akinél OT-s rendszámot kapsz, az kurvaélet.

Tény azonban, hogy még mindig csak szeptember elején tartunk, és azóta azért megestek még dolgok. Hogy mik? Ha követed a blogunkat, nem fogsz lemaradni semmiről :)