Az előző rész tartalmából:

"Egy viszonylag érdekes dolgot vettem még észre: nem volt rossz érzésem, amikor elhoztam. [...] Azonban Zuglóból hazafelé jövet, begörcsölt vádlival sem volt olyan érzésem, hogy én most valójában egy halom szart vettem sok pénzért."

"Nem akarok vitatkozni, de valamennyire azért biztatónak ítélem, hogy nem egy teljesen az utcának átadott halálraítélt autóról beszélgetünk, hanem valamiről, amire a tulaj nem sajnálta rákölteni a pénzt, még akkor sem, ha nem voltak vele hosszú távú tervei."

"[...]ami előtt két út áll. Az egyik, hogy a lehető legkevesebb pénzből igyekszem fenntartani, megtartani az állapotát, műszakilag és kaszniilag, amennyire csak lehet. A másik út pedig, hogy elkezdem reszelgetni, mert pár centi ültetés, meg egy toronymerevítő ennek sem árthat... :D. "

És most folytatódjon:

A hűvös tavaszi szellő igyekezett a széldzsekijén fogást találni, de sehogyan sem tudott a testéig eljutni a szűk nyílásokon, arcát azonban a maszk mögött sikerült meg-megcsiklandoznia. Hősünk tekintetét az égre emelte, így volt a legkönnyebb ugyanis kipillantania a micisapkája alól. Lógott a lába az esőnek, de a felhők foszlányai között fel-feltűnt a ragyogó kék égbolt. Hiába, ott, a felhők felett, mindig kék az ég, gondolta. 
Az autó, amit nemrég vett, már a csápos emelőn nyúlt el, de a szerelők, ahelyett, hogy az elvégzendő feladattal foglalkoztak volna, csak a fejüket ingatták, heveny "cazzo"-zások közepette. Főszereplőnk leakasztotta tekintetét az égboltról, látásának perifériájából érzékelte ugyanis, hogy valami nem úgy történik, ahogy az meg vagyon írva. A szerelővel történő röpke elbeszélés alatt elfogta a gyomorgörcs. "Esso mi ha trovato nuovamente", futott át az agyán.

A következő történetet úgy fogom mesélni, hogy: "képzeljétek, hogy járt egy barátom..." és mind tudni fogjuk, ez mit jelent. Nevezzük ezt a barátomat Enrico Palazzonak. Enrico egy olasz vérű barátom, szereti a hülye autókat és a szép nőket, meg persze a jó ételeket, bár a futball minden párhuzam ellenére nem ért el szívéig. Enrico nemrég vett egy Cinquecento Sportingot (minő véletlen), Zugl Róma külsőn. Miután hazahozta a Cinquecento-t, elment vele egyszer-kétszer boltba, sőt, a Kopasziig, mármint a Tiberis-ig is elgurult vele egy piknikezés erejéig. Nem igazán tapasztalt semmilyen nagy problémát, és egészen kezdett belelkesülni, mit ne mondjak, izé, mondjon.

Kicsivel később azért megejtett egy nagyobb átnézést, tekintve, hogy úgy döntött, kipucolja a kocsi belsejét, bájos segítőjével. Le is vitte a kárpittisztítót, a kis csecsebecséket, amiket még vett az autóba, egy nagy vödör vizet és egy szivacsot, és neki is kezdett a takarításnak. És most, hogy nem a vételi szándékkal nyakonvert peer pressure szemüvegén keresztül nézte a kocsit, egyre több apróságot vett rajta észre. Például, hogy elöl megnyomhatták a kocsit, mert a lökhárító mögött a homlokfal meg van hajolva kissé. A nyúlványok épek, szóval nagy baj nem lehetett, de a számlákon jelölt hűtőcserét megmagyarázhatja az incidens. Aztán a szerencsétlen Enrico pajtásom azt is észrevette, hogy a jobb hátsó fék- és helyzetjelző lámpája nem ég. Áldotta az eszét, hogy nemrég a boltban vett egy izzókészletet, úgyis kell a jogszabályok szerint, még meg is örült, hogy mégis lesz valami apró szerelgetni való.

Miközben a felnikről próbálta lekapargatni szivaccsal a ráragadt és rászáradt fékporos dzsuvát, arra jutott, hogy lehet, mégiscsak néz majd rá négy nyári gumit. A bácsi, akitől vette, négyévszakosakat tetetett rá, ami nem egy rossz megoldás, ha az ember keveset megy az autóval, de Enrico úgy volt vele, hogy azért csak felmegy egyszer-kétszer autópályára, még ha nem is oda való ez a kis aszfaltpattanás, lehet, hogy jobban érezné magát némi plusz tapadástól. Amikor azonban le akarta olvasni a pontos méreteket a gumi oldalfaláról, hamar rájött, hogy ez a gumicsere talán hamarabb be kell, hogy következzen, mint tervezgette. Az autó négy kerekén ugyanis három különböző típusú gumi feszült, ami nem jelent túl sok jót. A nem világító fényszóróért, és a tengelyen is eltérő gumikért már meg tud büntetni a Polizia, szóval nincs kecmec, ezek miatt érdemes lenne mihamarabb intézkedni. Hősünk így körül is nézett, hogy hol van a közelben megbízható gumis, talált is egyet, be is rendelt egy megfelelő, de elég olcsó nyárigumi-szettet, felnire szereléssel. Egy problémával talán kevesebb lesz nemsokára.

Közben szétszedte a lámpát is, és kicserélte a nem égő izzót. Legnagyobb megrökönyödésére azonban az továbbra sem égett. Kicserélte még egyszer, de a harmadikkal sem volt kevésbé rest világításra bírni magát a lámpatest. Némi fejvakarás, és egy órányi könyvbújás után Enrico úgy döntött, hogy akkor biztosítékot cserél, hiszen szerencsére az izzókészlethez az is járt. Az öröm azonban ugyanúgy elkerülte, mint az előző próbálkozásánál: a lámpa továbbra sem izzott fel megnyugtatóan. Némi csoportsegítség kérése, fényképes iránymutatás adása után még drótkefével megalapozta a szoros barátságot a csatlakozó felületek között, de az eredmény továbbra is a lehangoló fénytelenség volt csak. Nincs mese, autóvillamosságit is intézni kellett.

Eljött a felgumizás ideje, Enrico annak rendje és módja szerint el is gurult a kis sárga Cinque-val a kijelölt célállomásra. Némi kavargás után fel is állt a számára megadott szerelőállásra, majd az udvaron várta, hogy néhány perc múlva fantasztikus, friss új gumikon gurulhasson hazafelé. De a sors, az a fránya, közbeszólt. A barátom saját bevallása szerint nem sokra emlékszik, enyhén leszállt az agyára a köd a történtek alatt. Az a jóhiszemű tompaság ült a tudatára, ami igyekszik megvédeni az embert, mikor ritka rossz híreket kap. A szerelő ugyanis a jobb első kereket alul és felül megfogva jó néhány centit meg tudta kotyogtatni azt. "Az axiál-lengőkar csapágy incasinato, jobb lenne, ha egy centit se tenne vele, mert ez így pericoloso" - jött a hír. Öröm az ürömben, hogy elvállalták helyben a javítást, de ez egy nem várt folyománya volt a felgumiztatásnak. Enrico még el sem jutott a szerelő megejtéséig, előbb a fontosabbnak, és büntetőjogilag kérdésesebbnek tűnő problémákon akart túl lenni. A gumis megtette az ajánlatot, persze akkor már megcsinálják a nagyszervizt is, ha itt van, úgysem árthat. Folyadékcserék (olaj, fékolaj, váltóolaj, hűtővíz), vezérléscsere, szűrőcserék (levegő- és üzemanyag-), szelepfedél-tömítés csere, meg persze az axiál-csapágy cseréje és a futómű beállítása. 185ezer forint(nyi euró, ugye). És ha esetleg találnak valamit még szerelés közben, mindenképpen értesítenek telefonon, hogy mi legyen. Enricoval megfordult a világ.

A viharfelhők egyre csak gyülekeztek az ablakon kívül. Mindezt tetézendő, őrjítő szél tombolt odakint, csak úgy tépte az erkélyek korlátaira kendácsolt virágládákban megszeppenten ülő különféle növények garmadájának leveleit, virágait és terméseit. Bárki, aki egy pillantást vetett is a tájra ez időben, összekoccant a foga. Mindez pedig tudjuk, kinek volt köszönhető. Hősünk is fátyolos tekintettel bámult bele a végtelen szürkületbe, gondolatai máshol jártak, egészen messze. Ebből a tökéletlen üres, ködös homályból rántotta vissza egy pillanat alatt a telefon csörgésének semmivel sem összetéveszthető, a szoba éterét visszhangzóan átvágó áriája, egyenesen bele a gyomorfekélybe vezető érzelmi hullámvasútra, amely igazából csak lefelé halad, mind gyorsabban és gyorsabban. Tétovázva vette fel a készüléket. Próbált felkészülni a rossz hírre, egész testével próbált, hiszen hívják, az pedig jót nem jelenthet. El-elcsukó hangon válaszolgatott a szakadozó kapcsolat miatt robotszerűen szétcsúszó kérdésekre. "Inkább akkor csináljátok meg csak azt, ami veramente necessario ahhoz, hogy legalább pericoloso ne legyen" - hagyta el száját a válasz, amit soha nem akart kimondani...

Természetesen, a barátom fel volt készülve arra, hogy legalább egyszer még rá kell borítani az autó árát a dologra, eleve, viszonylag olcsó volt autós szemszögből nézve, szóval csak az átírás-biztosítás-nagyszerviz kombóval már meg is volt a duplázás. Még mindig ezer euróról, beszélünk, ez benne is volt a pakliban. Ahogy az is, hogy nagyon hamar el fog tudni jönni az a pillanat, hogy az autó árának kétszeresét is ráborítja, hiszen az még csak relatíve hangzik soknak, abszolút értékben bármelyik alacsony vételárú használt autóval is ugyanígy járhatna, drágábbal meg, ugye, már csak a vételárral magasabbról indulna. De azt nem gondolta, hogy ez a helyzet is ilyen hamar megtalálja. Volt már Enriconak egy öreg Volvója is, de még azon is később jött el ez a pillanat, pedig már hamarabb látni lehetett, hogy kopogtatni fog.

Aztán, ahogy az ilyenkor lenni szokott, az előre belengetett telefonhívás meg is érkezett, hiszen ahol nekiállnak keresni, ott rendszerint találni is szoktak. A telefon túloldalán lévő hang igyekezett türelmesen és szakszerűen közölni, hogy nem is a csapággyal lesz gond, mert az egész kormánymű elég rendellenes. Több helyen el is van törve, és bizonyos dolgok hiányoznak is róla, a maradék pedig meg van taknyolva, néhány csavar is bele van törve helyenként. Ki tudja, ki gányolta meg ezt ennyire, de rettenetes meló, az egészet cserélni kell. Ezzel együtt azonban még egy százasnak megfelelő euró ráugrana az eredeti ajánlatra. Enriconál itt tört el belül valami. Olyan gyorsan ment fel a vérnyomása, mint amilyen gyorsan a kis sárgaság éri el a százas tempót. Végül sikerült megbeszélni, hogy hagyják akkor a nagyszervizt, anélkül még elél az autó egy-két hónapot, a törött kormányművet viszont mindenképp cseréljék ki, meg mindent, ami ahhoz kell, hogy legalább biztonsággal el lehessen menni vele a következő célállomásig.  Az adást vették, az autón szerelgettek még, két nap múlva már lehetett is érte menni.

Olasz pajtikám az összes spórolt pénzét összekaparta, és kiköhögte a nagy hirtelenségben eléggé megterhelő összeget. Persze, ez a szerelés nem csak a kormánymű cseréjéből állt. Az eredeti ajánlatnak megfelelő összegbe még belefért, hogy kicseréljék a két első rugót, az összes lengéscsillapítóra feltegyenek új porvédőket, kicseréljék a szelepfedél tömítést, a kipufogó középdobot (mert ez is össze-vissza volt hegesztve meg tákolva, láttam én is, mármint, amikor Enrico mutatta a képeket...), kicserélgették az ablaktörlőlapátokat, valamint készségesen közölték, hogy valahol egy picit szivárog a hűtő (emlékszünk még arra, hogy valamikor megnyomhatták, és akkor hűtőt cseréltek? Úgy néz ki, nem sikerült a legjobban a procedúra), és a jobb hátsó lámpánál valószínűleg vezetékszakadás van, mert kimérték, és el sem jut az áram a lámpatestig.

Kedves barátom ezután napokig zokogott, és hát meg is tudom érteni. Én is elmondtam neki, hogy mekkora egy idióta, hogy ilyen fostalicskát vesz, ennyi erővel a pénzt nekem is adhatta volna, vagy várhatott volna, hogy vehessen valami értelmeset és jobbat, vagy egyszerűen csak kidobálhatta volna az ablakon, esetleg tábortüzet rakhatott volna a lakása közepén, de nem. Ő egy ilyen idióta, hát mit kezdjen vele az ember? Ezt már visszacsinálni úgysem lehet, ha csődbe megy, legalább most már egy életre megtanulja, hogy ilyen ostobaságokat ne csináljon. De nem fogja, pont abból az okból kifolyólag, amit az előbb is ecseteltem. Javíthatatlan szerencsétlen. Nem is értem, miért lógok vele.

Nem is bírt magával sokáig, megejtette az autóvillamosságit is, gyorsan megcsinálták a hátsó lámpát, most már legalább az is világít. Enrico kedélyállapotát azonban ez már nem javította túlságosan, és az sem, hogy időközben megérkezett a nagyon digós, típusazonos, sárga szegélyes szőnyegszett is, ami, be kell valljam, egész szexin néz ki.

Enrico most nem tudja, mihez kezdjen a kis Cinquecento-val. A nagyszerviz még mindig hátravan, az legalább egy százasnak megfelelő mennyiségű euró lesz, el is éri vele a Volvo-jára költött összeget, iszonyú gyorsasággal. Pillanatok alatt a mennyből a pokolba jutott a pali, azt mondja, most kicsit ezzel szemben is elvesztette a bizalmát, el sem mer vele indulni haza, Modenába, pedig már rég járt otthon, köszönhetően a lezárásoknak. Olcsó válságautót akart, de a csak a válságot kapta meg belőle. Viszont ő maga is azt mondta, hogy ott állhat előtte a másik út, hogy kicsit megpiszkálja az autót. Nem tudom, hogy mennyire gondolta komolyan, nincs túlságosan eleresztve a srác, és most eléggé le is van hangolva. De a múltkor azon kaptam, hogy Eibach rugószetteket, meg 14 collos felniket nézeget neten... Mondom én, javíthatatlan.

Hogy mik lesznek a Cinquecento-val, az a jövő zenéje, de hogy te is naprakész módon követni tudd, kövess Facebook-on, illetve most már Instagram-on is (!), valamint csatlakozz a csoportunkba is!

Eldőlt Bella sorsa a legutóbbi írás óta. Először is meg kellett találni a hiba okát, hogy miért feszült meg a motor, és néha a legegyszerűbb dolgok okozzák a legnagyobb fejfájást.

Az ékszíjam beszorult az ékszíj tárcsa mögé, és azt ott megfeszítette a motor, ezért törött le a fogaskerék. Sajnos hiába teszek minden fedelet vissza, ilyen bárkivel megeshet. Ebből a helyzetből kiindulva nem maradt túl sok lehetőségem : vagy jó a motor, vagy egy másikat rakunk bele (amit legutóbb Martintól kaptunk.)

Ez a munkám talán még a legutóbbi szétszedésnél is macerásabb volt. Szinte mindent le kellett bontanom, ami a motor tetején található. Ennek a műveletnek igyekeztem minél hamarabb nekiállni, de sajnos a nap lement, és ezzel én is abbahagytam a melót, mert szabad ég alatt szereltem. Másnap délre aztán végre eljutottam odáig, hogy le tudjam lazítani a csavarokat a hengerfejen. Kora délután már sikerült is leszednem a motorról, és miközben szedtem le, a gondolatok csak úgy hemzsegtek a fejemben.

Megkönnyebbültem, amikor láttam, hogy a dugattyú nem szakadt be a szelepek miatt. Így hát a motor is maradhat.

Tehát szépen nekiálltam letisztítani a motort. A hengerfej hála Istennek így szemre nem repedt el, így van arra remény, hogy egyszer visszakerül az eredeti helyére. Az alkatrészek hiánya miatt kicsit lelassult a munka, de várakozás közben sem tétlenkedtünk, valahogy ki kellett szabadítani a motor és a tárcsa közül az ékszíjat. Ezt viszont már nem akartam másik napra halasztani, így inkább kiköltöztem az udvarra két darab reflektorral, és a holdfényben nekiálltam. Ahhoz viszont, hogy kiszabadítsam a szíjakat a tárcsa alól, előbb le kellett szednünk a főtengely-ékszíjtárcsát, amivel Martin a céda megvétele után szintén sokat szívott.

Az első próbálkozás sajnos nem sikerült, le kellett vennem az önindítót, és a lendkereket megtámasztva már le tudtam szedni az összekuszált szíjakat. Ezzel egy sikeres napot zártam. Másnap 11 órára már a boltban is volt az alkatrész, amit előző este egy jó ismerős beszerzett nekünk. Beugrottam a Kadettba, és már mentem is az cuccokért.

Hazaérve már neki is kezdtem. A vadonatúj hengerfejet feltettem, nyomatékkulccsal rá is húztam. Ezek után már mindent vissza lehetett volna pakolni. De időközben észrevettem, hogy a másik oldalon a fagydugó is megadta magát ( ezzel kifejezetten szeret szívatni valamiért ), úgyhogy, ha már minden le van bontva, akkor vegyük ki azt is. Egy pillanatra mintha még beljebb nyomták volna a kést a lelkembe, mert sajnos ahogy belenyúltam kézzel a motor hűtőrendszerébe, sóder állagú volt benne a rozsda. Erre még ki kéne találnom valamit, hogy hogyan tisztítom ki az új fagydugókat. Már leesztergálták, úgyhogy minden meg van ahhoz, hogy össze legyen téve a kicsike, csak megragadtunk ötlet hiánya miatt.

És hogy hogyan tovább Bellával? Minden ki fog derülni, de hogy naprakészebb lehess, kövess Facebook-on,  Instagram-on, valamint csatlakozz a csoportunkba is!

Legutóbb ott hagytam abba, hogy megvettem az A4-et. Most leírnám mik történtek azóta.

Vétel után természetesen el lett végezve a „kötelező” szerviz. Vezérlés, olajcsere, szűrők cseréje. Ehhez a típushoz hál'isten egész jó áron vannak a jó minőségű utángyártott alkatrészek, így nem egy érvágás egy ilyen szerviz elvégzése. Ezeken kívül cserélve lettek még a hosszbordás szíjak és a termosztát, házastól.

Volt egy ismert hibája az autónak, fogyott a kormányszervo-folyadék. A kormányműtől közvetlen a tartályba visszafolyó ág csöve volt gyanús, mert azon látszott a szivárgás. Az én autómban nincs szervofolyadék-hűtő, így ez a cső sajnos nem kapható már gyáriban sem, csak a hűtővel szerelt példányoké, ami természetesen ebbe nem jó, mivel az a tartály előtt e hűtőre csatlakozik. Bontottat nem akartam feltenni, mert lutri, így maradt a gyártatás. Kénytelen voltam venni egy bontottat, hogy tudjak vinni mintát a hidraulikásnak, mert az autóban lévőt nem akartam levenni, hogy álljon az autó. A szivárgás olyan minimális volt, hogy nyugodtan lehetett így is használni. Több ajánlatot is kaptam bontott csövekre, közösségi oldalon lévő márkacsoportokban. Végül egy győri mellett döntöttem, no nem azért mert ez volt a legközelebb, viszont kis kitérővel útba esett egy szett 16-os gyári alufelni, nagyon jó áron. Hasznosat a hasznossal, vagy mi...

Kommersz 5 ágú gyári felni, talán az egyik legszebb gyári, Audi felni B5 A4-re, ha az S4 Avus-felnijét nem nézzük. Na, de vissza a szervocsőhöz. A srác adta vele a tartályt is, ami kellemes meglepetés volt. Miután hazaértünk, gyári roppantós bilincseket leszedtem, és alaposan eltakarítottam a tartályt és a csövet is. Másnap a csövet elvittem a hidraulikáshoz, aki egy nap alatt le is gyártotta nekem, nagyon jó minőségben. Ki lett cserélve a cső és a tartály is, majd rá pár napra autó alatt, a szervoszivattyú környékén kis folt, hurrá! Az tartályból előre, szivattyúra menő cső, értelemszerűen a tartálycserénél meg volt mozgatva, viszont a szivattyúról nem lett levéve, és az ottani csatlakozásnál lévő, feltehetőleg még gyári roppantós bilincs ezt a mozgatást már nem kedvelte. El tudtam forgatni a csövet ezen a csatlakozáson. Így nagy szenvedés árán (szűk a hely itt, sötét volt, és nem volt megfelelő szerszámom) leimádkoztam a gyári bilincset, és kapott egy szép, új szorítóbilincset. Azóta is hibátlan.

Egy másik hibát is elkezdett produkálni használat közben az autó. Néha elkezdett villogni a fék-hibajelző lámpa, gondoltam kevés a folyadék, majd ráöntök. Aztán amikor megnéztem a fékfolyadék tartályát, konstatáltam, hogy itt bizony valami folyik. Szerelő megnyugtatott, hogy nem valószínű, hogy a munkahenger rossz, mert nem így folyna. A tartály és a munkahenger közt látszott a szivárgás kiinduló pontja, és ha mozgattuk a tartályt, akkor ki is buggyant ott. Első körben tettünk bele két gyári tömítést a tartály és a munkahenger közé, illetve a tartály meg lett óvatosan fújva kompresszorral, de nem tűnt lyukasnak, minden szuper, mehet össze. Egy-két héttel később ismét elkezdett villogni a lámpa, folyadék szint megint alacsony, ugyanott folyás, juhé! Az előzőhöz nem tettem hozzá, hogy egy utángyárott tartály volt az autóban, és a szerelő szólt is, hogy ezekkel azért szokott baj lenni, az illesztéseknél nem mindig illeszkednek, tömítenek úgy mint egy gyári. Meg is rendeltem a gyári tartályt, hát látszott a különbség :). Be lett építve, és láss csodát azóta hibátlan.

Nos ezek a kis kalandok voltak az autóval a vétel óta, illetve kapott még négy új gumit a győri kiruccanás során vett felnikre. Hozza az elvártakat, nem kér sokat (reméljük így is marad). Egy tökéletes, ingerszegény utazó autó.

Sajnálatos módon viszonylag rég láthattatok az én nevemmel fémjelzett bejegyzést a blogon, aminek az az egyszerű oka, hogy nem igazán történt semmilyen autóval kapcsolatos dolog a Volvo eladása óta, amit egy hosszabb poszt keretein belül taglalhattam volna. Persze nem felejtődött el a kontenteken való agyalás, rengeteg ötletem volt, mivel sokszorozhatnánk meg, színesíthetnénk tartalmainkat, de egy globális pandémia kissé keresztülhúzta a számításainkat. A legtöbb írásra érdemes anyagot így saját lakásainkban, garázsainkban, udvarainkban kell megtalálnunk, ami például nekem, mint tősgyökeres panellakónak, elég nagy nehézségekbe ütközik.

Amióta túladtam Cédán, autómentesen tengettem mindennapjaimat. Hogy megbántam-e tettemet? A Volvo eladása teljesen ésszerű döntés volt, ennél már csak egy ésszerűbb döntést hozhattam volna, ha meg sem veszem. A megvétel azonban eleve inkább érzelmeken alapuló, mostvagysoha impulzusvásárlás volt, ráadásul ennek köszönhetően gazdagodhatott az internet széles sávja még egy, olcsó autókról író bloggal. Mindenkinek akkora szüksége volt rá, mint egy falat kenyérre :D.

Egyetlen egy pillanat volt, amikor kissé megingott a magabiztosságom döntésem helyességében, ez pedig az a nap volt az idei téli szezonban, amikor leesett a hó. Emlékeim szerint december elejére esett, nagyjából 5-e magasságába. Na, aznap volt egy jó pár órás önostorozás, hogy ha nem adtam volna el azt a vörös szekeret, most valamelyik körforgóban csaphatnám keresztbe végre, amire már olyan régóta vágytam. A hó és az eső a gyengék lóereje, de ha belegondolok, hogy nagyapámék murvás bekötőútján kettesben nem tudtam megpörgetni a kerekeit a kis ólomszánkómnak, máris más megvilágításba kerülnek a dolgok.

Autóbuziként persze az eladás utáni 0,2. másodpercben nyitva voltak a használtautó-hirdető oldalak, a facebook marketplace, minden, amit el tudsz képzelni. Tudtam, hogy a Volvo által a pénztárcámban hagyott űrt azért előbb fel kéne tölteni, mielőtt belevágok valami újabb hülyeségbe, de a szem bármikor ehet. A keresési kritériumaim szintén megmaradtak, szóval az ideális valami benzines, minimum 70 lovas, olcsó, nempiros, nemszedán lenne.

Mitadisten, a legelső dolog, ami miatt komolyabban meginogtam, egy A Opel Corsa volt. Hófehér (tehát nempiros), benzines (tehát benzines), háromajtós (tehát nemszedán), nem kifejezetten drága, 60 lovas 1.3-as motorral. Valahogy eléggé szerelembe estem a formával, az autó képek és elmondás alapján elég jól nézett ki, a fekete-fehér üléskárpit dög volt, a bácsi bevallása szerint pedig csak az egyik ajtó sarka rohadt egy kissé. Retro, megfelelően sok alkatrész található hozzá, a gyári sárvédő-szélesítések pedig szolidan egyből abba az irányba terelnének, hogy pár centis ültetés és egy toronymerevítő beszerelése után úgy szlalomozzak vele, mint a nyugdíjasok tízkor a teszkóban a bevásárlókocsival. Egyetlen egy probléma, hogy messze van, négy órányi vonatozást nem szívesen ejtek meg csak oda, pláne, ha lyukra futok, mert akkor az már egyből nyolc.

Kollégám aztán megfejelte mindezt egy eladó Talbot Samba-val. Szintén bácsiautó, szintén retro, a tulaj elmondása szerint folyamatosan szervizelve volt, de október óta a garázsban áll, csak nyári gumi van hozzá. Rettenet szexi a képek alapján (bár PIROS, de ennél belefér, mert ez egy hot hatch), már amennyire egy ilyen idiótának, mint nekem, szexi tud lenni. Minden épeszű, nem autórajongó ember szerint inkább lefingott, öreg szar. Kicsi, mérges, háromajtós, benzines, ráadásul nem is 54 meg 60 ló, hanem fejletépő 85, mindez egy velem együtt is 850 kilós gépezetben. Ha van olyan hatch, ami igazán hot, akkor az ez! A fellelési hely azonban Keszthely, tehát megint legalább három, de inkább három és fél óra vonatozás csak oda, ott még az állomástól elmenni a bácsihoz, egy óráig nézegetni meg kipróbálni, majd lyukra futás esetén újabb három-háromésfél óra vissza... Rámenne egy egész napom, ráadásul tél van, szóval  a megvétel esetén sem jobbak az esélyeim az elhozatallal... Hard pass.

A kritériumaim közé így bekerült egy újabb fontos pont, aminek viszont magához az autóhoz nem volt sok köze: hogy hol is lehet megtekinteni helyileg. Viszonylag hamar kizáró tényezővé vált, ha a kiszemelt gépsólyom másfél óránál messzebb helyezkedett el. A keresési terület gyakorlatilag leszűkült Pest megyére, de annak sem teljes egészére.

A következő térdremegtető jármű, ami miatt elkezdtem komolyabban gondolkodni azon, hogy nyakamba vegyek egy újabb anyagi katasztrófát, egy '85-ös Mitsubishi Galant volt. Oké, itt már a kritériumrendszerem is kezdett kicsit meghanyatlani: ez a cucc egy barna (hát, legalább nem piros), 110 ló körüli szedán (!), de mentségemre szóljon, benzines, olyan plüss-szerű beltérrel, hogy megőrülsz. Mámoros vágyálmom könyörtelen oldalba rúgója azonban az ára, négyszázezer jómagyar forintot nem tudok rászánni, pláne, hogy mire a nevemre veszem, bőven fél misi felett lennék. Maradt az üveges szemű tekintet, és a száj szélén megjelenő vékony nyálcsík, miközben fájó szívvel tekergettem végig a Hahu parkolómban.

Itt be kell szúrjam, hogy bár a fenti példák nem teljesen ezt mutatják, de előre beállított keresőim egy kivételével csak japán márkákra vannak ráállítva (ez az egy kivétel pedig a Volvo :D ). Még mindig óriási favoritom az E-AT Civic, mint ahogyan azt egy korábbi posztomban is megírtam. Bele is szaladtam egy hirdetésbe, de nagyon drágán árultak egy nem túl szép példányt Pécs környékén, így abból sem lett semmi. Illetve nem is olyan rég felbukkant egy még lefingottabb példány először 80 ezer forintért Gödöllő környékén, majd 110 ezerért Budapesten, de mindkét alkalommal eltűnt a hirdetés a feladást követő 5-6 órában. Biztosan jó volt.

Ezt az intermezzót csak azért volt szükségszerű ideszúrnom, hogy senkit ne lepjen meg, hogy az első autó, amit ténylegesen, fizikailag elmentem megnézni oly' hosszú kihagyás után, egy... dobpergést kérek... 145-ös Alfa Romeo volt. Kérem, ne röhögjenek! Szívem mélyéről előtört az 1/64 rész olasz vér, és egy pizzaevő masináért kiáltott. Rettenet olcsón került fel, a képek alapján kopottasnak, de egyben lévőnek tűnt, szerintem kurva ronda, seszínű sötétkék fényezéssel, de a talán jobbik lehetőségnek tartott 1.4-es boxermotorral, százegynéhány lóerővel. Pesten volt, jól hangzott, el is buszoztam a Campona-ig, hogy megnézzem. Meg is találtam a megadott utcát, de nem kellett annyi idő számomra, hogy kihívjam a tulajt a lakásból. Éppen csak el kellett mennem a parkolóban álló autó mellett, hogy tudjam, hogy nem fogom megvenni. A szitává rohadt bal hátsó sárvédőív nagyon hamar velőtrázó figyelmeztető sikollyal üzente meg, hogy menjek haza inkább, mert jobb, ha senkinek nem rabolom feleslegesen sokkal tovább az idejét.

Joggal vetődik fel a kérdés, hogy hát mit is vártam ennyi pénzért. Életem megnehezítő pontjaként kezd körvonalazódni az a viselkedési mintázat, mely szerint lehetetlen dolgokat várok el az élettől, egyes emberektől, tárgyaktól, amelyeket aztán saját természetüktől fogva nem tudnak teljesíteni, én pedig csalódok, és emiatt folyamatosan rosszul érzem magam. Valóban, egy 130ezres autótól manapság nem lehet elvárni, hogy jó legyen, vagy legalábbis, ne legyen minden porcikájában kurvaszar. Lábjegyzet vége. Dolgozom rajta.

A következő, japán autókat kereső wannabe autótulajdonoshoz megfelelő fordulat, hogy az ezt követő autó, amelynek a megnézéséig eljutottam (ezzel a kijelentéssel Tomika vitázni fog), egy Lancia Y10 volt. Nem fogok hazudni: az olasz kis görcsök is elég bejövősek számomra. Az Y10-nek pedig megvan a maga dolce vita-s bája, ami talán nagyban köszönhető a fényezéstől függetlenül minden esetben feketére fújt csomagtérajtóknak. A facelift előtti verzió ugyan nekem sokkal jobban bejön, a szóban forgó autó azonban egy facelift utáni, fehér gépsas volt, rohadásmentes(-nek mondott) kasznival, 1.1-es, 50 lóerős (mondom, itt már talán kicsit lejjebb adtam a keresési feltételekből) benzinmotorral, Csepelen. Tisztában voltam vele, hogy ezzel nem leszek az autópályák réme, bár magamnak azért szerezhetek még néhány halálfélelemben töltött percet román kamionok között 90-nel haladva. Tombar kollégával le is zuhantunk Csepelre megnézni az autót, ami egy jobb szó híján cigánypalota mellé volt leállítva egy félig szétbontott Punto és egy hasonló állapotban a sorsát váró B Corsa mellé. A "rozsdamentes karosszéria" állítást meghazudtoló, dalmatafoltosra rohadt, de helyenként ezt eltakarni próbáló fehér szigetelőszalaggal díszített hátsó sárvédőíveken kívül az volt csak félelmetes, hogy anélkül, hogy az autó nyitva lett volna, vagy rá lett volna adva a gyújtás, időnként legyezett egyet-egyet az ablaktörlőivel. Itt is viszonylag hamar eldöntöttem, hogy ezt a poltergeist-sújtotta kockacukrot nem fogom megvenni, de Tomit még kicsit győzködni kellett, hogy ahelyett, hogy befeküdne az autó alá megnézni a padlólemezt, inkább sietős léptekkel hagyjuk el a helyszínt.

Így jutottunk el ahhoz a koronavírus által már bőven abajgatott, kijárási előírásokkal tarkított áprilisi naphoz, amikor is két hétnyi hahus kerülgetés, és Calderon többé-kevésbé hathatós, passzív-agresszív győzködése után, munkám végeztével Zugló felé vettem az irányt, hogy megnézzek egy újabb autót. Azt hiszem, hogy a fenti néhány bekezdés által megkezdett ív szépen mutathat a végkifejlet irányába.

Az autó ugyanis nem más volt, mint egy '98-as Fiat Cinquecento Sporting. Szintén a már korábban említett 1.1-es FIRE motorral, ami itt a Volvo 1.6-os dízelével megegyező 54 lóerő leadására képes (ezt azért fontos megemlíteni, mert a fentebbi Y10-esben is ugyanez a motor van, de abban, ugye, csak 50-et tud). Lássuk be, teljes mértékben elbuktam, de legalább az is látszik, hogy van mit kompenzálnom, ugye :D. Azonban sárga (nem PIROS!), benzines, nem is szedán, igaz, a hazajárást erősen át kell majd gondolnom vele.

A tulajdonossal való beszélgetésünk alatt (ami szigorúan másfél, vagy még ennél is több méternyi távolságból történt) kiderült, hogy nemrég lett levizsgáztatva (sokvizsgás!!!! - értsd: egy vizsga van rajta, csak viszonylag friss, szóval messze van a következő vizsgaalkalom. Legidiótább elterjedőben lévő megfogalmazás ever), ami előtt ki is lett lakatoltatva a vészesebb területeken, emellett pedig még nagyságrendileg 170 ezer forintnyi alkatrészt cseréltek ki benne. A bácsi nem volt éppen műszaki ember, így azt sem sikerült megválaszolni, hogy pontosan mit is kellett kilakatolni rajta, mint ahogy azt sem, hogy az általa kézzel írt "javítási költségek" listáján mi a túró lehet az a hátsó lökéspótló, amiből két darabot cseréltek neki 16000 forintért. Nem akarok vitatkozni, meg hát valamennyire azért biztatónak ítélem, hogy nem egy teljesen az utcának átadott halálraítélt autóról beszélgetünk, hanem valamiről, amire a tulaj nem sajnálta rákölteni a pénzt, még akkor sem, ha nem voltak vele hosszú távú tervei.

A biztonság kedvéért azért aláfeküdtem, körbenéztem, amennyire csak az utcán körbe lehet nézni egy autót. Az első lengéscsillapítók gumi porvédői szakadtak, a szelepfedél-tömítés alól szivárog az olaj, a vezetőülés bal oldala a sok ki-be szállástól kicsit már feslik, a kipufogó közepénél van egy gyanúsan ronda hegesztés, és olasz autónak megfelelően a lakkozás is megindult az autón, főleg a csomagtartónál, illetve összességében se a legszebb a fényezés, de nincs semmi ordítóan vészes vagy veszélyes. Nem rohad, a motor pöccre indul, szépen szól, nem füstöl, egyenletesen húz, a váltó nincs kiszopósodva, veszi az összes fokozatot, nem recseg, a kuplung az új bowdennek köszönhetően elég kemény, itt is megvan a hot hatch érzés.

Persze, youngtimer már ez is, bőven túl van a húsz éven, zörög, remeg, vibrál, nem fut a legegyenesebben, de van valamiféle karizmája, amit magyar ember is inkább csak a vibe-bal, vagy a feeling-gel tud körülírni. Legutolsó a gyártási évéből, tehát már van benne ABS, légzsákos a kormány (bár egy ilyen kicsi autóban annyit érhet, mintha a becsapódáskor az orbitomat próbálnám meg felfújni, mielőtt az általam elgázolt biciklis úgy nyom össze, mint  egy sörösdobozt), de ami iszonyatosan filléres, mégis azonnal zsebre tevős fícsör, az a piros biztonsági öv. Imádom! Rövid próbakör után visszaérek a bácsi utcájába, már érzem, ezt nem kéne itt hagyni, sokkal jobb állapotban van, mint amiket eddig néztem, és mint amik a hirdetési oldalakon fent vannak ennyiért, vagy akár jóval többért is. Kemény alkudozási kör veszi kezdetét, mivel elég alacsony összeget vittem csak magammal, lévén, nem akartam én minden áron autót venni, ha már muszáj, akkor minél kevesebbért. Végül 175 ezer jómagyar kopejkában tudunk megegyezni, több nincs is nálam, kedves barátnőmtől mint bájos segítőmtől, aki végignézte az adásvételt, pedig nem akartam még elkuncsorogni pár ezrest. A bácsi 180 alá nem akart menni, én 170 felé, senki sem boldog, win-win. Kezet nem ráztunk.

Persze, kicsi, és emiatt nyilvánvalóan kényelmetlen is. A pedálok eléggé össze vannak zsúfolva a jobb oldalra, így előfordulhat, hogy a rossz pedált, vagy egyszerre akár többet is lenyomok. Mivel ilyen törpe, még nem tudtam megtalálni a megfelelő üléspozíciót sem, mert vagy a kormány van közel, vagy a pedálok távol. Ennek köszönhetően csak azalatt a fél óra alatt, amíg Zuglóból elhoztam az albérletig, begörcsölt a jobb vádlim. Ugyanakkor a pindúrságnak köszönhetően olyan helyekre is be tudok furakodni ahova eddig nem, ami miatt tudtam már pofátlan lenni vele.

Nincs olyan kellemesen ringó futóműve, mint a Volvo-nak, és nem is olyan fotelszerű ülések vannak benne, hanem gyári sportülések. Ami viszont meglepett, hogy a barátnőm szerint csendesebb, mint Céda volt. Ez mondjuk köszönhető lehet annak, hogy ebben azért még megvan a motortér hangszigetelő anyagának nagyja, és nem ette ki belőle a nyest, vagy marcangolta ki az előző tulaj, mint a kis vörösben. Ennyit tudok egyelőre, illetve ennyi mindent néztem át, szóval lehet, hogy még lesznek meglepetések a közeljövőben.

Egy viszonylag érdekes dolgot vettem még észre: nem volt rossz érzésem, amikor elhoztam. Emlékeztek, amikor a Volvo-t vettem, az azt követő napokban volt néhány álmatlan éjszakám, hogy hibát követtem el, és mint kiderült, tényleg. Azonban Zuglóból hazafelé jövet, begörcsölt vádlival sem volt olyan érzésem, hogy én most valójában egy halom szart vettem sok pénzért. Az autó jobb állapotban van, mint Céda volt, szóval összességében jobban érzem magam a döntés miatt. Az egyetlen dolog, ami miatt néha elszomorodom, hogy ha most nem vettem volna meg, pár hónap múlva talán elég kessem lenne ahhoz, hogy megvehessek valami drágábbra tartott cuccot, amire vágyok. Márpedig elég gyakran rákívánok más özvegycsinálókra :D.

Azóta már sikerült nevemre is venni a kis olasz torpedót. Számomra meglepő módon a nemzetközi helyzetre való tekintet ellenére még mindig működnek az autószerelő garázsok, így tényleg el kellett mennem eredetiségvizsgára, majd személyesen be a kormányablakba, de ez legyen a legkevesebb gond, igazából megoldható volt minden szituáció. Ja, és itt kérnék bocsánatot a szalagcímért, ami az utóbbi idők legelcsépeltebbje. Mindenkitől, elnézést!

Hogy hogyan tovább? Nos, egy teljes körű folyadékcsere időszerűnek tűnik, tekintve, hogy az előző tulaj által kapott számlákban nem nagyon szerepelt sem olaj-, sem váltóolaj-, sem fékfolyadék-csere. Nyilvánvaló, hogy ez az autó nem nagyon fogja betölteni a hazajárós meg túrázós szerepet, inkább városban szaladgálós, BKV-megkerülős jármű lesz belőle, ami előtt két út áll. Az egyik, hogy a lehető legkevesebb pénzből igyekszem fenntartani, megtartani az állapotát, műszakilag és kaszniilag, amennyire csak lehet. A másik út pedig, hogy elkezdem reszelgetni, mert pár centi ültetés, meg egy toronymerevítő ennek sem árthat... :D.

Hogy mik lesznek a Cinquecento-val, az a jövő zenéje, de hogy te is naprakész módon informálva légy, kövess Facebook-on, valamint csatlakozz a csoportunkba is!

Drága barátom fehér Mercije is megér egy írást, mert van mit regélni róla.

Ez a jó barát Gyula, már előfordult az írásomban, mikor például Lóerők éjszakájára mentem, ő is velem tartott. Időközben ő is megcsinálta a jogsit (tavaly nyáron), és nagyon nagy Mercedes-fan, ahogy a családja is, a famíliánál rengeteg csillagos fordult meg, többnyire 124-esek. Szóval egy-két kivétellel mindnyájuknak Mercije van. Ő sem maradt ki a szórásból, jelenleg anyukája régen eladott kocsiját, egy 124-es, 2500 köbös fehér dízel kombit akar visszahozni a pajtába. Így a jogsi megszerzése után már spórolt is a nagy fehér hollóra. És meg is vette.

Na igen. Amikor először beleültem, a hideg futott végig a hátamon. Én ezelőtt utáltam a Merciket, de mióta neki van, énnekem is kedvem támadt venni egyet. Főleg a hangja fogott meg, de magunk között bevallhatjuk, hogy lépni is tudott ám.  Az első időszak viszonylag könnyen lement. Kisebb hibák voltak az automata váltóval, de ezt könnyen orvosolták. Aztán egy szép napon leugrottam egy találkozóra, segíteni kitakarítani. Ekkor szembesültem azzal, miért jó nekem a kis autó. Egy fél nap ráment, de csinos lett. Aztán elmentünk fényképezgetni, és jól mutattak egymás mellett, Bella és a Nagyság.

Egy szép napon, amikor éppen elköszöntünk egymástól, hatalmas reccsenést hallottunk, és a motor innentől kezdve nem hajtotta a kereket. Nagy nehezen félretoltuk, és kerestük a kocsi alatt a hibát.

Meg is találtuk, a féltengely eltörött. Úgyhogy betegágyra került. Segítségére sietett egy családtagja, hogy stílusos legyen, egy 124-sel vontatta el egy ismerőshöz, aki levette, és megcsinált még ezt-azt rajta.

Féltengelyt találni nem egyszerű, főleg ezekhez, mivel gyártották nagy-, illetve kis difivel is, de végül talált egy bontóst, aki feladta postán, és egy-két hét alatt már itt is volt.

De a probléma nem oldódott meg, mivel a hossza jó volt, de kisebb volt a felfogatása. Így hát visszavittük személyesen és ekkor sajnos Bella is megbetegedett, így hát egy F Astrával mentünk. Odaérve bőven volt mit nézegetni, mert a srác rengeteg Mercit bontott.
Megvettük a féltengelyt, és egy leállítószelepet (később persze vettek a családtagjai még néhány apróságot), mert a féltengely eltörése előtt csak az autóból kiszállva lehetett leállítani. Azt is eléggé rafkós módon, mert egy cső lógott ki a motortérből, azzal kellett a munkavégzés leállítására kényszeríteni a sztahanovista hajtóegységet. Visszaérve átadtuk a frissen szerzett alkatrészeket, és elváltunk. Pár nap múlva örömmel láttam, hogy ismételten az utakat felszántva, de büszke orral járkál őnagysága.
Aztán egyszer egy kis időre ismét eltűnt, mert tömítéseket cseréltek, valahonnan folyt az olaj. Ez azonban nem volt túl nagy kimaradás.

Gyuszi mindig bele akar valamit szerelni, mert egy régi autó is kinézhet modernül. Új és nagyobb felnik varázsa is nagyot dob a verdán -mint optikai tuning- szóval vannak vele tervek. Kicsit ha ücsörögne, az se lenne baj.
De majd máskor többet írunk róla.

Kis kihagyással ugyan, de újra itt az olvasnivaló. Legutóbb Bella egy motor generálon vett részt és kapott 2 új első rúgót. Ezek után úgy gondoltam, hogy készen van. Mint később kiderült, tévedtem. A próbaköröket letudva messzebbre is elmerészkedtem vele, és észrevettem, hogy mintha többet fogyasztana, mint előtte. Így másnap reggel felnyitva a motorháztetőt, a hiba szembetűnő lett. A bűnös az adagoló volt, ahol is dőlt az üzemanyag. Hosszas kínlódás után megállapítottuk, hogy a 30 éves gumi tömítések idáig bírták.

Így hát cserélni kell, ez van. A legnagyobb probléma nem ez sajnos, hanem az, hogy nem akartam levenni az adagolót, mert épp hogy összetettem a drágámat. Így hát jött az a kérdés, hogyan kell adagolón tömítést cserélni. (És mint kiderült, koránt sem annyira nagy ördöngösség, mint ahogy kinéz.) Először is kerestem egy olyan rossz adagolót, amit szétszedhettem és megnézhettem, végül is mi az, amit cserélni kellene. A szétszedés viszonylag gyorsan és könnyen ment, és még a tömítést is sikerült kicserélnem - a neheze az összerakás volt, mert a rúgókat vissza kellett akasztani a helyére, és az sem volt mindegy, hogy hova akasztod vissza, vagy hány alátétet teszel a gázkar alá stb. A végeredmény viszont sikeres, legalább is félig. Rá kellett ébrednem arra, hogy nem hiába vannak erre szakosodott emberek. Sajnos, hiába nem folyik az üzemanyag, Bella 100km/h fölött meghaladja a normál átlag fogyasztását, és sajnos füstöl, mint a fene. Ezt most már orvosolni fogjuk.

Sajnálatos módon egyik este mikor haza fele tartottam egy jó barátomtól, amikor is hatalmas robajra lettem figyelmes. Azonnal lehúzódtam a leállósávba és úgy öt perc állás után vettem a bátorságot arra, hogy felnyissam a motorháztetőt. Amikor felnyitottam, először csak a vizet láttam, mármint, hogy nincs. De amikor lámpát ragadtam és újra a motorhoz mentem akkor szembesültem azzal a ténnyel, hogy a vezérmű tengely fogaskereke letört.

Mondanom sem kell hogy borzasztó mód elkapott a sírás, épp hogy befejeztem, és most lehet, hogy ki kell dobnom a motort, amit Martin még a Cédával történt kalandjaiból visszamaradva adott el nekem. De míg Bella sorsa eldől addig írok másról, hogy senki ne maradjon olvasni való nélkül, ez a történet pedig édesanyám régi autója, ami a blogon kép formájában már felkerült.

Hol is kezdjem? Anyám, miután megkapta a jogsiját, nézegetni kezdtük az internetet egy második Volvo után. Egyik este felugrott egy hirdetés, ahol csak néhány kép volt feltéve, 1985, Volvo 340GL meg a szokásos leírás, egy kis plusz volt hozzá írva: „sajnos nem indul".

De mi azért elmentünk és megnéztük (én ekkor 13 éves voltam és ez volt az első kocsivétel, amin részt vettem). Egy mezőgazdasági emberkéhez mentünk. Az idős úr azt mondta, hogy az édesanyja járt vele, és amikor ő elhunyt, beálltak vele a garázsba, és ennyi. Ahogy kinyílt a garázs ajtaja és megláttam a poros autót (talán itt szerettem meg a márkát a legjobban) a pulzusszámom megnőtt, mert hiába volt poros és „kicsit" rozsdás, nekem nagyon szép volt. Miután alaposan körbenéztük, megbeszéltünk egy következő találkozót, amikor is elhozzuk a garázsból. amint a kocsiba ültünk már jöttek is a gondolatok és az érvek, mi lesz belőle. Először nem voltunk teljesen tisztában vele, hogy az ő sorsa alkatrész vagy a családi kocsi lesz, de miután hazahúztuk, és nagy kínlódás után beindult, akkor eldőlt, hogy soha nem megy alkatrésznek. Azért nem indult be, mert nem volt benne üzemanyag, de sajnos időközben a motorban télen megfagyott víz miatt a motor sorsa megpecsételődött.

A motort kicseréltük, és miután ez megtörtént, kicsit megbontottuk a kasznit is. A meglepetés, hogy a súlyának 50%-át a benne lévő föld tette ki. Így hát a műszakiztatás előtt mehetett karosszériáshoz, aki sikeresen visszaadta a Boldizsár súlyát. Utána át is ment a műszakin, a többi szivatás csak ezután jött.
De ezt majd legközelebb...

Ha esetleg van olyan megveszekedett már a az országban, aki rendszeresen követi az írásainkat, észrevehette, hogy a „Save the RS” cikkek sosem jöttek. Ennek sok oka volt, de meg kell nyugtassak mindenkit: az RS elég rendesen „megsave-lődött”, sajnos a pénztárcámat nem kímélve. Elérte azt a ráköltött pénzmennyiséget, amikor is elkezdtem sajnálni, félteni. És elkezdett ébredezni bennem valami, hogy kéne helyette valami olcsóbb, egyszerűbb munkába járós autó. Hogy őszinte legyek, maga a Fabia típus sem nyűgözött le. Egyik nap lefotóztam és meghirdettem, majd egy jókora bukóval eladtam. Majd jött az autó keresés..

December közepén vitték el a Fabiát, és mivel abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy tudtam otthonról más autót kölcsönözni munkába járáshoz, így elhatároztam, hogy 2019-ben már nem veszek autót. Az interneten való nézelődés, utána olvasás persze ment.

Mindenképp 1.9 tdi-t szerettem volna, lehetőleg adagolósat. De néztem 2.5 soröt tdi-vel szerelt autókat is, és a végén már szinte mindent, ami dízel, klímás és viszonylag olcsó.

Volt egy nagy kiszemelt, Toledo 1L Magnus plus 1998-ból, 110 lovas AFN tdi, tempomat, félbőr sportbelső, régóta egy tulaj, és nagyon kedvező ár.

Szintén az autó mellett szólt, hogy ez egy VW A2 platfromra épült autó (Golf 2), de például 5x100-as futómű, akkoriban nagy tárcsa fékek elől-hátul. Egy Giugiaro forma, VW technikával. Elég jó kombó nem?! De aztán megtekintésnél kiderült, hogy vannak bajai, illetve próbakör alatt nem éreztem azt, hogy ez az én autóm.

Szintén nagyon bíztam egy S202 Mercedesben, 2.2 CDI gyári sport és automata. Természetesen kasznival voltak gondok, azonban és az egy-két beltéri 1 din helyére a gyári viszonylag ritka karbon mintás középkonzol szétvágásával befaragott 2dines fejegységen kívül nagyon egyben volt. Váltó vajpuha, motor erős, tempomat, ülésfűtés, klíma (elvileg) működik. Iszonyatosan jó karaktere volt ennek az autónak ezzel az 5 fokozatú automatával. Talán ezt bántam a legjobban, de sajnos sajátbőrön tudom, hogy a lakatolás mennyibe tud kerülni, és mennyi ideig tarthat.

Előző két autóval egy napon megnéztem egy mk2 V70 Volvot, a gyártás elejéről, még a VW származák d5252t 2.5 tdi-motorral.

Nagy lyukra futás volt, de számítani lehetett rá, mivel a kínálat legalja volt. Nem volt nívópálca az autóban, igen magas volt a kartergáz, szinte nem volt ép elem rajta, volt, vagy voltak (már nem emlékszem) ablakok, amik nem működtek, és hát a beltér az olyan Volvosan csúnyán volt megöregedve. Egy jó pont volt benne, hogy közel volt.

Az előző túrára egy-vagy két héttel jött a következő, minek első állomása egy 1M Toledo volt. 90 lovas, már alu szelepfedeles 1.9 tdi. Egy kereskedő hozta ki egy megbeszélt helyre. A kasznival voltak sajnos bajok, kuka téli gumik, és egy ilyen autót természetesen nem a jó motorja fog eladni, mert egy 1.9 tdi-nél ezen nem lepődünk meg. Így jött az utolsó kiszemelt, egy 1997-es B5 A4 Avant.

Ezt az autót tartalékba tettem el, hogy ha nem lesz jó a Toledo, akkor nézzük meg. Nem is beszéltem előzőleg az eladóval, és mivel a hirdetésben két kép szerepelt, és a rendszám is ki volt takarva, így lekérdezni se kérdeztem le. A hirdetés a két viszonylag rossz kép mivoltából kísértetiesen hasonlított egy előző autóm hirdetésére, aminek olyan jó képei voltak, hogy a helyszínen derült ki, hogy zöld az autó, egész addig azt hittem, fekete. Történetesen az is B5 A4 Avant volt, amit azóta bánok, hogy eladtam. Nade, vissza a sztorihoz. Hívtam az eladót, telefonban már nagyon szimpatikus volt, mondtam is neki, hogy mennénk, ha lehet, és hoznánk is, ha jó az autó. Rendben menjünk. Mentünk (láttunk, hoztunk). Élőben is minden hasonlított az előző autóhoz, mondjuk ez már a képeken is látszott, hogy kék, de a rendes ház, rendes tulaj, és egy rendszeresen karbantartott jó állapotú autó, stimmeltek. Próbakörön azt éreztem, hogy otthon vagyok. Picit alkudtam, és hoztuk is. A konkrét autó egy 1997-es AFN 1.9 tdi Manual 5 fokozatú A4 Avant. Viszonylag fapados. Elől elektromos az ablak, és klímás. 

Azóta az autó teljesen hozza az elvárásokat: unalmasan gondtalanul telnek a napjaink. Na jó nem hazudok már kellett bilincset cserélnem egy szervócsövön, de erről bővebben a következő posztban.

Vannak olyan döntések, amelyeknél teljesen mindegy, hogy miként végződnek, megcsinálja az ember mert csak. Ez olyan, mint amikor előtted van egy 50 éves ütött-kopott japán kistestű jazzgitar, lötyögő hangerő-potival, karcos bundokkal és olyan érzéssel, hogy de nem kellene megvenni. Pedig látva az állapotát teljesen biztos lehetsz benne, hogy végtelen órákat töltöttek el a társaságában szalagos magnó mellett gubbasztva és szentségelve, hogy az oly jól csengő témában vajon mi is a következő akkord. Megszámlálhatatlan mennyiségű izzadság, energia és emlék kötődik hozzá, ami olyan patina, mely szürreális értéket tud adni bármikor is veszed a kezedbe. Tetszik, mint a kurvaélet, de pontosan tudod, hogy a nyak újrabundozása mekkora pénz, és azt is tudod, hogy ez így már nem az az igazi barn find, amit titkon reméltél. Valahogy így vagyok ma ezzel. Vágyni kell, rárepülni, aztán ha mégsem az, akkor sírva ott kell hagyni. Ha ezt tudtam volna, mikor a Corollamat vettem... Pfff baze akkor sem érdekelt volna, mert nem villogott a "ne vedd meg" lámpa.

Történt ugyanis, hogy a sokadik jófogás után éreztem, hogy sokáig nem lehet húzni. Van ilyenkor egy feszélyező érzés, igazából egyszerűen nem tudom megmagyarázni. Persze kell, és kész, nyilván, de azért az ember nem csak egy útszéli hülyegyerek hektónyi közérthetetlen közhellyel(khm alliterál... ezért elmentem a tükörbe nézni), ez nem az a simán kell. Ez az, amit meg is veszel.

Szóval valamelyik májusi szombat reggelen Veszprém egyik kertvárosában álltam egy kicsit feszengve. Izgultam na, de mindegy. Egy kicsit hamarabb értünk oda, mint az eladó, úgyhogy probléma nélkül lehetett szemlézni. Soha semmi sem olyan, mint a képeken. Tudtam én ezt, de azért egy kicsit szarul esett, hogy a vélt állapot tényleg az, ami. Nyilván nem az az árkategória, amiért igényeket is lehet venni. Feketének fekete volt, alufelninek alufelni kinézete volt, kisugárzása meg az a tipikus telepi, főleg a tömegoszlatóval a seggén. Közelebbről vizsgálva a nagyon jó nyári gumik szét voltak repedezve a sok naptól, keménységét már a Rockwell B is mérte. Tetőn a festék töredezett volt, rétegvastagság valahol a végtelen és a megszámlálhatatlan között még szemre is. Első lámpák úgy voltak kancsalok, mint én két nap tivornya után; a hátsók meg be voltak törve, mint minden rendes asszony lelke. Alulról még a féltengelyek is le voltak tüsszentve alvázvédővel, innentől kezdve a mardosó gyanakvás úgy fogant meg bennem, mint asszonyban a gyerek.

Mindegy, lényegtelen, ezek csak a történelem foltjai, igazi sebek, melyek nem ölnek meg, de nem is erősítenek. A második körbejárás után érkezett meg az eladó kolléga. Minden szép, minden jó, nem üt, nem ráz, korának (meg ha akartam volna, akkor még a Koránnak is) megfelelő, alacsony fogyasztással. Motor már meleg volt szerencsémre, így előkészítve a további szerencsétlenségeket. Pöccröff indult, alapjárat rendben (talán a tps-en meg egy csavaron kívül más nem is tud elromlani). Klattyanás, koppanás nélkül indult kitekert kormánynál, rángatás nélkül húzott, a telepi kidörgő meg rendesen tette a dolgát, úgy, ahogy azt előtte megálmodták teljesen feleslegesen. Mondom ezt minden indítás után vigyorral a pofámon. :D 

Mondom én, hogy mindig összeérnek a szálak. A kormány kis sebességnél pont annyira szervós, amennyire nekem kell, nagy sebességnél viszont olyan legyes-hugyos, nem kifejezetten közvetlen velem. Monnyuk nem is autópályázni vettem. Ott szigorú 90, el is ketyeg 6 littyóból. Szóval a kormánynál a porvédő már csak surrogásra volt képes, az eladó szerint ez sportkormány. Szerintem is, csak a hangja nem. Mindegy, lendüljünk túl, nem lesz nagy baj kicserélni. Főleg, hogy hely híján nem is én fogok vele baszakodni. Egyébként tényleg egyben volt a kocsi, semmi kirívóan gané tákolás nem volt rajta. Majd mesélek egy másik anekdotát a kétségbeeső vásárlással kapcsolatban, de még friss a seb. Pont abban az állapotban vagyok, amikor tökön rúgod magad és a fájdalom most ér fel.

Azt tudtam, hogy az orra kapott egy kicsit, a teteje volt kérdéses, mert az egész meg volt töredezve, viszont csak az A-oszlopon volt kétoldalt egy kis toldat. Tippre ez vagy ilyen gyárilag, vagy kaphatott a teteje is, de a B- és C-oszlop rendben van, szóval valami enyhe lehetett. Vagy már csak a motor és az alvázszám egyezik, a többi nem. Sok a lehetséges válasz, még szerencse, hogy nem családi vágen, annál már érdekelnének a túlélési esélyek. A sztori szerint 8 évet állt a telepi parkolóban, tulajok Angilaliban, a nepper sógor meg akkor segít túladni rajta, fasznak fizetni rá a biztosítást. Előtte egy hónappal kapott műszakit, elmondások alapján az alvázvédő tüsszentés is akkortájt volt, úgyhogy azt nem lehet mondani, hogy nem volt valamennyi jószándék az eladásban.

Kicsit hezitáltam, de 30k-t engedtek az árból, azzal a címszóval, hogy jó, de akkor az eredetet én állom (mondjuk ez korrekt, ha már pusztán sarcról beszélünk, nem az én problémám, ha lopott). Úgyhogy aludtam rá egy napot. Alapvetően semmi probléma nem volt a kocsival, leszámítva h '93-as és '96-ban hozták be, viszont KAM a rendszám EU jelzés nélkül, ami azért nem nagyon hagyott nyugodni. Innen látszik, hogy egyébként mennyire követtem a Toyota rallis aranykorát. Rákérdeztem az eladónál, hogy wtf, azt mondta, hogy fingja nincs, utánakérdez. Kis időre rá hív, hogy megvan a megfejtés, az első magyar tulaja egy almádi rallis kolléga volt, ő adta rá a speckó rendszámot. Azt hiszem ez pont az a pillanat volt, ami megerősített a vételben, biztos nem tréning autó volt. :D

Másnap kézbecsap, lóvé elillan, nekem meg olyan érzésem volt, hú bazzeg, minek vettem én meg. Ez szerintem teljesen normális, a következő 10 is ilyen lesz. Puding próbája az éves, hiába szép rajta a hab, ha a közepére érve elhányod magad. Persze az is lehet, hogy homlokegyenest más lesz az ízélmény, de ez mindig vétel után derül ki.

Az átírást potom pénzért elvégezte a kolléga, látszódott, hogy járatos a témában. Most nem mondom, hogy emiatt, de vétel után derült ki, hogy nem működik a tetőablak, a motor azért volt meleg, mert előtte kicsit rátöltöttek az akksira, ez meg olyan jófej volt, hogy apósom alatt a veszprémi emelkedőn elektron zárlatot mondott. Szóval volt vele kaland, vezérlés, kutyacsont és szűrők, valamint folyadék cserék után. Azóta viszont szép az élet, csak dicsekedni tudok. Én is boldog vagyok, rev is happy, már csak az apróságokat kellene megoldani. Kétszer bemondta az unalmast az új aksi, egyszer nálam, egyszer meg a sógoromnál. Azt tudom, hogy az első esetben én voltam a ludas, mikor raktam bele az újabb új aksit, kicsi szikra volt, szóval valami fogyasztó úgy maradt. Beülve a kocsiba, rögtön szép nagy beltéri fény fogadott, azóta minden beltéri világítás teljesen off. A másodikat nem tudom, hogy mi volt. Majd lett egy 3-ik kisebb elgyengülés, de többszöri használat után sem mértem ki szopóáramot, főgencsi meg szorgalmasan tölti az elektronokat. A régi, nem sokat használt szaroknak ez az igazi nagy baja. 

Volt egy duda baja is, azt nem tudom, hogy ki követte el. Maga a párna egy kicsit szarul állt a kormányon, ha nyomta az ember, akkor feltűnően nem éreztél semmit, szóval no kontakt. Nem sok ilyen szerelésem volt, úgyhogy volt kis fejvakarás. Az a lényeg, hogy van egy rugó, ami rövidre zár a kormánnyal (ami a föld) a párnában lévő hajlított fémlap segítségével. Na ez a lap nem volt rendesen bepattintva a helyére, így volt egy kis távolság a lap és a rugó között, így nyomásra nem tudott zárni. szerintem valaki egyszer letépte valamilyen célból (pedig egy nagyon egyszerű klampni rögzíti a kormányhoz) és nem sok ideje volt elgondolkodni azon, hogy miként is kellene visszarakni. Igazából nem zavar, legalább ilyet is láttam.

Az autó jövőjével kapcsolatban két dolgot látok élesen: egy komplett szett új, nem túl drága nyári gumi és bal hátsó ív maszatolás, egyik parkolásnál valakinek sikerült meghúznia. Kösszépen. 

Nagy kihagyás után ismét képernyőre vettem tapasztalataimat. Az előző posztban felvezetett parafa dugót ideiglenesen orvosoltuk. Ezek után tovább használtam Bellát. (Ezt a nevet egy jó barátom adta, aki egyszer megemlítette, hogy olyan Bellás, és hát azóta ez a hivatalos neve.) A nyár kezdetére már egy programot biztosan előjegyeztem. Az pedig a XXIII. OVT (Országos Volvo Találkozó), amit minden évben csak egyszer rendeznek. Így hát nem volt kérdés - erre el kell mennünk.

És ha megyünk, ne menjünk csak ketten, felvettük a barátomat Dunaújvárosban és már indultunk is Tökölre. Odafelé meg kellett egyszer állnunk egy frissítőre, mert annyira vártam azt a napot, hogy előző éjjel nem is aludtam, inkább Bellát szépítgettem.

Miután megvettem az energiaitalt és a reggelit, az autóba beszállva nagy meglepetés ért. Nem teker az önindító! Miért nem teker? Először arra gondoltam, biztosan rosszul állt meg. Így hát hátrább próbáltam vele gurulni, de meg se mozdult. Két srác látva, hogy ott szerencsétlenkedünk a kocsival, odajöttek és segítettek megtolni, de ez nem segített sajnos. Így hát a telefonomért nyúltam, és hívtam a legjobb szerelőt (apámat), hogy segítsen, mert előző éjjel természetesen mindent kipakoltam a kocsiból, így hát semmi nem volt nálam. Fél óra várakozás után megjött a mentőosztag, és mintha csoda történt volna, beindult. A hiba oka az volt, hogy az egyik biztosíték kimozdult a helyéről, és megszakította az áramkört, ami pont az önindítóé volt.

Utunkat folytattuk a találkozóra. A csepeli lehajtón legurulva éppen a közös felvonulásnak a végét láttuk. Azonnal kiszúrtam a tömeg közül egy kis fekete 340-est. Amint zöldre váltott a lámpa, már robogtunk is utánuk. A konvojt nem értük utol, de a jegyváltásnál szembesültünk a ténnyel, hogy sok látnivaló lesz itt, és nem mi leszünk a legszebb. De ez nem is zavart.

Megkaptuk a karpántjainkat és a sorszámunkat. A szervezők nagyon segítőkészek voltak. Célba vettük a kijelölt parkolóhelyet, és már alig vártam hogy a kocsiból kiszállva legeltethessem a szememet. A tömegből ismételten kiszúrtam az előbb említett kis fekete coupét.

Miután leparkoltam, az első utam a tulajához vezetett, aki nagyon segítőkész ember. Megcsodáltam a szépséges járművét, kicsit beszélgettünk, majd tovább nézelődtünk. Rengeteg autó volt kint. Bármerre néztem, Volvot láttam, miközben az égett gumi szaga kavargott a levegőben. Ugyanis a programmal össze volt kapcsolva a Lőerők éjszakája.

Mintha a Volvo-mennyországban lettem volna. A 300-as flottából hárman voltunk jelen. Egyik szebb volt, mint a másik. Gyors nézelődés után átnéztünk a Drift edzésre, ami szintén nem volt semmi.
Megcsodáltuk Ámon Olivér V12-es Mercedesét és a 2jz Supráját, aminek a hangja valami isteni volt. Majd visszamentünk a Volvósokhoz. Visszaérve beindítottam Bellát és beálltam a célvonalhoz gyorsulni.

Kétszer próbálkoztunk. Mindkétszer egy-egy új, erősebb Volvo állt be mellém : esélyünk sem volt. De nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel! Mindenki megosztotta tapasztalatait. A nagy forróság ellenére nagyon jó volt a hangulat. Kipróbálhattam egy olyan autót is, ami régi nagy álmom : egy P544, ami óriási élmény volt. Aztán szép lassan újra átmentünk a Lóerők éjszakájára, ahol csodálatos volt látni a sok csúszkáló autót, mind Suprát, mind BMW-t vagy a 350Z-t is. Ezek mellett rengeteg tuningolt autót lehetett megnézni.

Éjfélig kint voltunk a pályánál, aztán bezárt a bazár. Elindultunk hazafele. Célunk Dunaújváros volt, hogy kidobjam haza a haveromat. Hajnali egykor már végre én is otthonom felé vehettem az irányt, de végül egy benzinkút parkolójában leálltam és lefeküdtem. Reggel meglepően kipihenten ébredtem. Meghökkentő módon kényelmes volt a kocsiban éjszakázni. Hazaérve már kerestem a következő programot, amire el tudok menni.A választék megfelelően sokszínű volt, a parkoló parádéra a jegyeket már lefoglaltam. Így hát oda később el is tudtunk menni. De a problémából se volt kevés. Bella fagydugója mielőbbi javításra szorult.

Miután végigizgultam a utat hazáig, kivettem a fagydugó helyéből a paraszt módon beletett parafa dugót és szembesültem azzal a ténnyel, hogy kénytelen leszek kiszedni a motort is ahhoz, hogy ezt a „kis" problémát megoldjam. Úgy voltam vele, hogy majd nyáron kicserélem, hisz nem volt túl nagy kedvem akkor még a motort kiszedni a helyéről, mert végre használni is akartam. Úgyhogy jó autószerelőhöz méltóan bekentem a helyét valami szilikonos és hőálló anyaggal, amit minden hónap végén újra kiszedtem és újra beragasztottam, hogy biztos, ami biztos, ne folyjon.

Úgy kezdtem el a nyarat, hogy most már bármi van is, megcsinálom szemem fényét. Hát ez nem jött össze. Egy nyár alatt annyi programom volt, mint még soha eddig. Az egész mintha pár hét lett volna. Amikor végre oda jutottam, hogy neki tudok állni a kicsikémnek, mindig valami közbejött. Aztán jött egy lehetőség, aminek nem tudtam ellenállni. Az ajánlat a következőt tartalmazta: elmegyek egy hétre kocsival a Balatonra, és mire visszajövök, minden meglesz ahhoz, hogy nekiálljunk. Ez az ötlet nagyon tetszett.

Le is mentünk a Balatonra, jól éreztük magunkat. Bármerre mentem vele, legtöbbször integető emberekkel találkoztam, amit dudaszóval viszonoztam. Nem volt olyan megállónk, ahol ne jöttek volna megdicsérni, mennyire szép a kis autóm.
Hazaérve láttam, hogy tényleg minden megvolt, egy dolog kivételével. Az időjárás az, ami az útját állta a hatalmas projektemnek. Aztán elkezdődőt az iskola szezon. A kocsinak neki se álltam még akkor.

Aztán egyik nap gondoltunk egyet, és kivettük a motort. Úgy voltunk vele, ha már az úgy is kint van, az első kettő rugót se hagyjuk piszkálás nélkül. Így hát az is kijött. Ekkor szembesülhettem vele, hogy mind a kettő eltört. Tehát csere. Ezzel párhuzamosan a motort is nekiálltunk darabjaira szedni.

A szétrohadt fagydugó maradványait is kiszedtük a helyéről, és megkapta az odaesztergált újat. Aztán jöhettek a tömítések, amikre amúgy is sort akartam keríteni. Az eBayt is nekiálltam pörgetni, hátha találok valahol kuplung készletet és rugót. Kijutott 3-4 hét várakozás. Eközben otthon nekiálltam szépen lemosni az undorító olajsarat. Minden megvolt, és mégsem. Egyszerűen nem jutottam odáig, hogy egy teljes napot rászánjak a kocsi összerakására. A művelet nem lett volna több 3-4 óránál, ha megfelelő segítségem van, de nem volt…

Aztán 2 hónap után szép lassan összeállt. A vezérléssel ment el sok idő, mire minden jelölés a helyére került. És utána jött a tesztvezetés. Az a pillanat, amikor általában Murphy törvénye uralkodik. Hát ez nem romlott el. Sőt, a hangja kifejezetten szebb lett, mint előtte. A kocsimmal megtettük az első 30 km-t, szerencsére teljesen eseménymentesen. Hogy mik történtek azóta? Arról is igyekszek minél hamarabb mesélni.

Minden kapcsolatban eljön egy fordulópont, egy pillanat, amikor el kell dönteni, hogy hogyan is legyen tovább. Sőt, igazából több ilyen pillanat jön el, természetesen. Ezeknél a momentumoknál elég egy jelentéktelennek tűnő ballépés, és el is kezdhet ledőlni az addig kényelmesen felépített közös, dominókból kirakott kép.

...nem is tudom, miért ugrottam ebbe bele veled. Azért, mert... akartam valami újat. Szerettem volna, ha valami most más lenne, mint eddig. És magányos voltam. Kellett valami, ami kirángat a letargiából. Úgy éreztem, megbolondulok. Te pedig itt voltál, kényelmes volt, egyszerű, kézenfekvő...Úgy gondoltam, hogy jó lesz, hogy ez hiányzik most...de...

Úgyhogy ott böngészgettem az új téligumikat, és közben azon ettem magam, hogy hát basszus, mégiscsak a vételár harmadáért szándékozok papucsot venni a kocsimra. Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy kell-e ez nekem valójában. Ráadásul az utóbbi három hétben szinte nem is mentem vele, szomorkásan álldogált az utca végében a parkolóban, egyre csak gyűjtve a mellette álló fa lehulló leveleit és ágait. Elérkezett tehát a kapcsolatunk egy  válaszúthoz, amin napokig, sőt, talán hetekig morfondíroztam. Két lehetőség áll előttem: vagy eladom, amíg még pénzt tudok kapni érte (jön a tél, ez meg mégiscsak hátsó kerekes, hátha akad valaki), vagy elkezdek még jobban költeni rá és kulturáltan rendbe szedni. Mert azért mégiscsak ott tornyosult az Excel táblámban a kényelmetlenül hosszúkás lista arról, hogy miket kéne még megcsinálni Cédán, hogy szinte teljesen makulátlan legyen:

• Jobb első tükör cseréje
• Kinyomócsapágy csere
• Küszöbök, doblemez lakatolása
• Hátsó szélvédő fűtés megjavítása
• Ajtókárpitok cseréje
• Belső ülés kárpitjának javítása
• Bal első ajtó vonalba igazítása
• Bal első lámpa párásodásának utánanézni
• 0 állásban világító lámpákat megnézhetni
• Csomagtér világítást megjavítani
• Új szett téligumi beszerzése + új felniszett
• Kardántengely átnézetése
• Adagoló beállítása
• Izzítógyertyák cseréje

Minél tovább nézegettem a listát, annál inkább meg voltam győződve róla, hogy ez nem kevés idő és pénz elköltésével lehet lenullázható. És aki szereti az autóját, annak az idő és pénz ráfordítása nem okoz akkora fájdalmat. De...

...én nem szeretlek. Soha nem is szerettelek igazán. Persze, reméltem, hogy majd idővel talán elkezdek még többet érezni irántad, ha már ilyen közel vagy hozzám. És jó volt veled, melletted tölteni az időmet. Ugyanakkor egyre inkább csak úgy érzetem, hogy becsaplak, és becsapom magamat. Hiszen tudtam, hogy milyen vagy, régóta ismertelek már, korábban sosem gondoltam volna, hogy melléd szegődnék. Nincs is bennünk túl sok közös sem... És bár eleinte elvakított ez az új lehetőség, a lehetőség, hogy valami más legyen...Mégis kétségeim támadtak. Hosszú távon ennek nem lesz semmi értelme. Talán már röviden se...

Lamentálásaimnak az vetett véget, hogy a munkahelyemen kaptam egy lehetőséget, hogy jelentkezzek egy projektre, ami legalább részben külföldről futott volna. Bár később kiderült, hogy ez nem teljesen úgy lesz, ahogy elképzeltem, már nem tudott megállítani abban a döntésben, hogy Cédának mennie kell. Semmi értelme az utcában rohasztanom hónapokig úgy, hogy lehet, hogy itthon sem vagyok, és egyáltalán nem tudom használni. Eddig se jártam vele többet kéthetenkénti egy alkalomnál, de így az is megszűnt volna. Nem volt más választás, meg kellett hirdetnem.

Már a megvételkor éreztem, hogy ha egyszer elérkezünk ehhez a pillanathoz, nem lesz egyszerű dolgom. A 340-es Volvo ugyanis... nem egy túl ismert és elismert típus. A kis kockát többnyire Hollandiában gyártották, a régi DAF gyárban, szóval minőségileg azért nem volt akkora eresztés, mint echte svéd társai. És hiába hátsókerék-hajtású, valahogy a boyracer-ek sem találták meg annyira. Pedig lehetőség, az lenne benne, a motortér elég nagy ahhoz, hogy egy nagyobb egységet is beépíthessünk, nekem is sokan ajánlották, hogy tegyek bele inkább egy 1.9 cDi Renault blokkot, merthogy az körülbelül plug-and-play belemegy. Onnantól pedig már akarat is lenne benne, mert a gyári 54 megadott ló tényleg elég gebe egy hegyi szerpentines csapatáshoz, vagy némi keresztbeálláshoz egy körforgalomban. Persze a gyári benzinesek eleve erősebbek, a kétliteres Redblock nem egy vicc kategória azért, még ha a 360-asokban nem is hozta azt a teljesítménycsúcsot, amit komolyabb márkatársaiban elértek vele.

Sima veteránnak meg nem elég öreg. Eleve, '89-es, tehát még épp most csúszik át a youngtimer korból, másrészt meg, az ezidőtájt készült autókhoz nem fűződik itthon romantika. A legtöbben inkább a keletnémet meg szocialista autókhoz vonzódnak, mert fiatalabb korukban azok szaladgáltak még országunk városkáinak utcáin fel-alá. Egy-két korabeli nyugati autónak ugyan elkezdett már felfelé kúszni az ára, de azoknak is inkább azért, mert kultusztárgyakká váltak az utóbbi időkben (pl.: MkI Golf). De a Volvo-t elkerülte ez az árfellendülés, legalábbis egyelőre biztosan. Nekem meg sajnos nincs húsz évem arra, hogy megvárjam, amíg ennek is elkezd megint emelkedni a piaci ára.

Szó mi szó, meg lett hirdetve a kis vörös anyagi megrontóm, potom 250.000 forintért, ami ugyan messze alatta van, mint amennyibe nekem eddig összesen került, de a piac forgalmát megnézve még így is úgy éreztem, hogy csúnyán felé tettem az irányárat az elfogadhatónak. Az első héten lejjebb is vittem, mert - ahogy azt amúgy előre sejteni lehetett - a kutyát nem érdekelte a kocsi. Elismerem, nem is lőttem róla a legszebb képeket a hirdetéshez, de azért na. Mégis csak összeszedett darab volt, azokhoz képest, amik rajta kívül fent voltak.

Felkerült az autó hahu-ra, facebook marketplace-re, és a típus itthoni csoportjaiba is, de egy hívás nem sok, annyi sem érkezett a telefonra. A helyzet rettenetesen elkeserítő volt, bár hamar kevésbé sürgőssé degradálódott, mivel közben kiderült, hogy nem fogok ám gyakran külföldre utazni. Így kissé el is kallódott maga a hirdetés, teljesen el is feledkeztem róla, hogy megtörtént. Csak akkor ocsúdtam megint, mikor a hahu-tól kaptam üzenetet, hogy lejárt az egy hónapos ingyenes hirdetési lehetőség, amit meghosszabbíthatok, ha szeretnék.

...Ne haragudj rám. Nem csináltál semmi rosszat. Egyszerűen csak... én nem vagyok szerelmes beléd. És ezt így kár erőltetni. Neked se jó, és nekem sem. Hosszú távon, hidd el...hosszú távon így lesz a legjobb...Nagyon sajnálom, én... nem akartalak megbántani. Önző vagyok, tudom...Csak magamnak akartam egy kis megváltást, valami újat, de nem számoltam a következményekkel. Ne haragudj...

Aztán, egy elég álmos szombat reggelen hirtelen megcsörrent a telefon. Még javában aludtam, úgyhogy egyáltalán nem számítottam arra, hogy egy vadidegen számon fognak keresni, eszembe sem juthatott, hogy mi lehet ennek az oka. A lány a túlsó végen közölte, hogy itt vannak Pesten, és szeretnék megnézni az autót a következő egy órában. Azt se tudtam, merre vagyok arccal. A kocsi lent áll az utcában három hete, nem mentem vele egy métert sem, az utóbbi két hétben folyamatosan esett az eső, tiszta dzsuva minden. Nagy nehezen meg tudtam vele beszélni, hogy tegyük át ezt a műsort holnapra, ott is inkább késő délelőttre.

Miután kicsit összeszedtem magam, az első dolgom az volt, hogy leszaladjak a kis kockámhoz, és megnézzem, mit kell rendbe szedni a vevő elcsábításához. A hidegzuhany pedig egyből el is kezdődött: a Volvo nem indult be. Viszonylag hamar lejött, hogy lemerült az aksi, mert semmilyen világítás nem működött, és az önindító sem tekert be. A jeges jóédes kutyafülű... Szerencsére a lakásban van fent egy akkumulátor-töltő, amit épp nemrég vettem a Spar-ban, pont hasonló esetekre. Hiszen előfordult már, hogy Céda leszívta az életerőt álltában az akkuból, nagyjából két hét alatt. Ó, én barom.

Azt követően azonban, hogy a lakásig cipeltem a baromi nehéz akkumulátort, jött a következő probléma: a spáros aksitöltőm túl gyenge ahhoz, hogy ezt a dízelhez való delejelemet feltöltse. Fasza. Irány az Obi, vettem gyorsan egy olyat, ami képes egy 70 amperórás cuccnak is nekiállni. Már-már nyeregben éreztem magam, amikor rácsatoltam az új szerkezetet a Vartámra, csak hogy kiderüljön: ez a töltős sem hajlandó feltölteni, mivel a 8V alá süllyedt a töltési szintje (6,5V). Jeges rémülettel fültövön öntött kétségbeesésemen csak Balázs tudott segíteni, aki késő délután szívélyesen lejött hozzám, hogy saját Volvo-jával bebikázzuk és kicsit feltöltsük a szerkezetet, legalább annyira, hogy a töltő utána hajlandó legyen nekiállni.

Másnap reggelre már nagyjából fel is töltöttem az aksit, úgyhogy lerohantam vele a kocsihoz, hogy tegyek egy próbát. Szokásához híven csak a második próbálkozásra röffent be, de itt már kezdtem megnyugodni. Fél órával a találka előtt még gyorsan lecsapattam a közeli mosóban az utóbbi hónap retkeit a bódéról, és utána vártam, hogy jelentkezzenek a vevők.

Maga az adásvétel viszonylag eseménytelenül ment. A lány ismerőse érdeklődött igazából a kocsiért, aki az édesapjának akarja megvenni, városi szaladgálós járműnek, hogy ne egy kisteherautóval kelljen folyamatosan hebrencskedni. Volvós családnak tűnnek, eleve, egy S70-essel jelentek meg, és mint kiderült, a srácnak is van egy 360-asa otthon, amit javítgat és használgat. Megnyugtató, hogy nem huligánkodásra akarják megvenni Cédát, hanem egy értő, szerető családhoz kerülhet, ahol értékelik, és használják, megmentve a bontó ólomként ránehezedő rémétől. Rövid próbakör, lájti alku, tenyérbecsapás, adásvételi-megírás, kulcsátadás, és az új tulaj máris elgurult a legelső, saját pénzből vett autómmal.

...Tudom, hogy most nehéz. Nekem is az. Tényleg nem akartalak bántani. De ha ez így megy tovább, csak még többet bántottuk volna egymást. Hamarabb meg kellett volna tennem. Sőt... igazából el se kellett volna kezdenünk. Remélem, azért barátok tudunk maradni...

És hogy mi lesz most? Elsősorban, egy ilyen anyagi csapásból fel kell állni azért. Igaz, végül 190.000-ért sikerült eladni a kis gyöszt, plusz a biztosítás egy részét is visszakapom, illetve úgy néz ki, hogy a pótblokkomnak is lesz gazdája, tehát sikerült visszahozni valamennyit az orbitális buktából. Összesen ugyanis 366.000 forinttal költöttem rá többet, mint amennyiért végül elment, tehát ezt könyvelhetjük veszteségnek. Bruttónak, ugyanis ebben minden, de MINDEN egyes forint benne van, amit az autó miatt el kellett költenem. Ugyanakkor úgy gondolom, ennyit majdnem bármilyen használt autón buktam volna, amelyiknek nem nő ennyivel az ára azalatt a fél év alatt, amennyi ideig nálam van. Ha csak azt nézem, hogy mi az az összeg ebből, amit csak azért kell veszteségként realizálnom, mert konkrétan ezt az autót vettem meg (tehát nem számoljuk az üzemanyag-, autópályamatrica-, általános karbantartás árait, valamint az átírási költségeket és a biztosítást - mivel ezeket bármelyik másik autóra is elköltöttem volna), akkor máris "csak" 167.600 forintnál tartunk. Ez még mindig nehezen védhető, tudom, de használtautó-árakhoz képest nem sok. Mondom ezt úgy, hogy ennél kevesebbért vettem meg magát az autót még a nyáron. Egy idióta vagyok :D .

Hogy hiányzik-e? Elég szentimentális típusnak gondolom magam, de egyetlenegy könnycseppet sem ejtettem Cédáért, amikor utoljára elgurult a szemem előtt. Nem tudtam megbízni benne, és nem tudtam beleszeretni. De tudom, hogy igazságtalan vagyok, hiszen egyetlen egyszer állt csak meg alattam, és akkor is inkább az én hibámból, mint a sajátjából. Ha rajta múlt, kilógó belekkel, rossz generátorral, szétszakadt főtengely-ékszíjtárcsával, üzemanyagszűrő nélkül is hazahúzott mindenhonnan. Rettenetesen érdekes kis autó volt, borzasztó kényelmes, és viszonylag tágas, ahhoz képest, mennyire kicsi volt valójában. De sosem tudtam úgy igazából belészeretni, az első perctől hülyeségnek tartottam még én is a megvételét. Azért vettem, hogy hátha kirángat engem abból a lelkiállapotból, amiben voltam, amikor megvettem, és bár ez többé-kevésbé sikerült neki, hiszen volt mit csinálnom vele, mégsem éreztem azt, hogy ez nekem kell. Remek kaland volt, de ideje volt véget vetni neki. Remélhetőleg legközelebb átgondoltabb leszek.

...Remélem, azért barátok maradhatunk...

A francokat.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Addig is, remélem, hogy a Küszöb kollégái újabb és újabb kontentekkel látnak el titeket addig, amíg valami új be nem szalad hozzám is. Stay tuned, kövessetek Facebook-on, hogy ne maradjatok le semmiről, valamint csatlakozzatok az új csoportunkba is!